Falun nőttem fel, méghozzá egy olyan faluban, ami semmiben sem különbözött a körülötte lévőktől, mégis, akik ott éltek, olyasféle öntudattal rendelkeztek, amelyet nehéz megmagyarázni.
Pedig a falu az csak falu, unalmas, csendes és megáll az idő pihenni a házak között. Persze egy városi ember úgy gondolja, mennyire jó ott a friss levegő, milyen szépek az apró girbe-gurba utcák, és az emberek kedvesek, szeretik a vendégeket. A mi falunkban ez közel sem volt így. Az ottélők gyanakodva fogadtak mindenkit, aki épp csak keresztülkerekezett vagy átutazott, és betért egy sörre a csárdába. Vajon mit akarhat, mi dolga arra, súgtak össze, és titkon örültek, hogy végre van miről beszélgetniük, mert a búza és kukoricatermés meg a hízók nem nyújtottak kellő beszélgetés-alapot egy idő után. Maradt a pletyka, ami különösen jó érzéssel töltötte el az asszonyokat, hisz borzongva lehetett mesélni, hogy ki kivel hempereg, miközben az ura éjszakázik valahol, vagy épp kihez mászik be a szeretője hajnalonként. A férj, a ház ura meg mákteát kapott előzőleg bőségesen, így ágyúval se lehet felébreszteni, nem is akarta senki.
A városi nép azt hiszi, hogy falun csak dolgoznak, és ha ráérnek, menten disznót vágnak, mert az kivételesen jó mulatság. Ám, aki benne van, tudja, hogy nehéz munka, tele veszekedéssel, piálással, hetvenkedéssel, és olykor bicskázással, mert mindig betéved valaki, aki jobban tudja, hogyan kellett volna megszúrni és szétszedni a disznót.
Nem vagyok igazi falusi, sose bírtam a port, az álmos nyarakat, a büdös csirkéket, és az embereket is nehezen fogadtam el, mert vagy káromkodtak és szitkozódtak, ami számomra érthetetlen és zavaró volt, vagy kibeszéltek mindenkit. A falusi ember nem finomkodik, megmondja, hogy meghíztál, nagy az orrod, iszol, mint a gödény, és ronda vagy, nem fogsz elkelni. De ha nem mosakszol rendesen, vagy három napig ugyanazt az inget hordod, azonnal megszólnak. A férfit kevéssé, őket nem szokás, hanem a feleséget, vagy nőtlen lévén az anyát.
Mindig van és volt, aki követi, hogy milyen gyakran söpri le az utcát a ház tulajdonosa, azzal is tisztában voltak a szomszédok, kinek mennyi jószága van, ezért, ha csirkét vágtunk, úgy titkoltuk, mint a Rákosi-rendszerben a nagy vágásokat.
Anyám rám szólt, hogy szorítsam rendesen a tyúk nyakát, hogy a szomszéd ne hallja meg, hogy megint csirkepaprikás lesz ebédre. Mintha érdekelte volna. A mi falunkban, ahogy sok más helyen titkolni kellett mindent. Azt is, mid van, milyen volt a termésed, hogy ne legyenek irigyeid, ezért mindenki hazudott. Az maradt meg bennem a legtovább, hogy hazudni kell mindenről. Ha nem akartunk látogatót, azt kellett mondani, nem érünk rá, miközben anyámnak semmi dolga nem volt már kora délután. Legfeljebb az állatoknak adott enni, de a disznó, csirke, kacsa kibírta estig.
Ha vettünk valamit, például egy permetezőt vagy pótkocsit a traktorhoz, akkor összeszaladtak a szomszédok megcsodálni, és alig várták, hogy egymás között lehessenek, hogy megtárgyalják, vajon miből. Mindenkinek volt véleménye, de abban mindig megegyeztek, hogy egyenes úton semmiképp. Az ottani világban mindenki görbe utakon járt, legalábbis ezt mondták róla.
Nem emlékszem arra, hogy valaha megdicsértek volna valakit is a falubeliek. Elismeréssel szólni bármilyen tettről, szinte ostobaságnak tűnt. A rosszat viszont annál szívesebben mondták ki. Abban a régi világban, amelyről erős nosztalgiával szoktunk beszélni, nem voltak kedvesek egymáshoz az emberek. Milliószor hallottam, ahogy kibeszélik a papot, akinek új „szakácsnője” lett, mert a másik valahogy terhes maradt, pedig férje se volt, vagy minősíthetetlen jelzőkkel illették azokat, akik túl soványak, véznák, mert az nem lehet emberforma ember, aki nem tud jó kövérre hízni, mert a nagy has a férfiasság jele.
Az asszonyok se gondolták másképpen, hiszen az evés maga a jólét, ezért ettek is rendesen. Szó sem volt semmiféle önmegtartóztatásról, legfeljebb két hétig egy epekőroham után, de ahogy halványult annak is az emléke, újra jöhetett a töpörtyű meg a véreshurka.
Olyan család nem létezett, ahol a családfő ne a világ legjobb kolbászkészítője lett volna. Mindenki pontosan tudta, mennyi só, bors, paprika mehet a darált húsba, hogy világhíres kolbásszá alakuljon. A Pick gyár tulajdonosa, ha sejtette volna, mi zajlik nálunk, sírva könyörgött volna a receptért.
Ami az egyik legkevésbé értékelt dolog volt a faluban, a tudás volt. Pontosabban a tanulás. Nálunk senki nem tanult meg semmit az iskolában, de az élet megtanította mindenre. Ennél fontosabb és értékesebb nem volt, hiszen a tapasztalat, amelyet évek során megszereztek, felülírta sok esetben a józan észt vagy az iskolai tudást. Hiába mondott bárki bármit a növénytermesztéssel kapcsolatban, kinevették, mert, ami jó volt száz meg száz éven át, akkor nem lehet rossz most sem, amikor ők élnek.
A faluban, ahol felnőttem, egyértelmű volt, hogy kinek milyen lapot osztott a sors. Aki földműves családba született, túrja csak a földet, tartson állatokat, és ne akarjon többet. Aki irodista volt, mert feljebb jutott a ranglétrán, annak gyereke valószínűleg nem került a földekre kapálni, bár, aki ezt tette, mélységesen lenézte őt.
A munka csak akkor számított munkának, ha beledöglött az ember. Aki nem izzadt a napon, nem fájt a dereka már harmincévesen, az nem dolgozott egész életében, tehát ne szóljon bele a más dolgába. Hiába volt a faluban fontos ember a pap, a tanító meg a mérnök, ők se haltak bele a fizikai erőfeszítésekbe. Így mondták és legyintettek.
Talán egyetlen foglalkozás volt, amit nem becsméreltek, és ez az orvosé volt. Tőle féltek, és olyan hatalmat adtak a kezébe, amellyel nem rendelkezett a városi kiskirály sem. Az orvos nem ráolvasással, hanem recepttel gyógyított. Ha felírt valamit, akkor az értékesebb volt a Biblia bármelyik oldalánál, ami Krisztus urunk szenvedéseit volt hivatott ecsetelni. Szaladtak kiváltani, és beszedték az utolsó szemig, mert a doktor úr, az doktor úr, tudja, mit csinál. Az asszonyok házhoz hordták neki a tojást, a csirkét, a gyümölcsöt és a sonkát. Nehogy véletlenül megharagudjon, mert akkor nem ír fel semmit, és jöhet a kórház, ahová bekerülni senki nem akart.
Vesztemre én nem tudtam beilleszkedni ebbe a nem kell tanulni, csak férjhez menni-sorba. Apám-anyám egymásra nézve töprengett, hogy mi a fene bajom lehet, hiszen senki nem erőlteti ezt a tanulást nálam olyan nagyon. Elvégre mi jó származik abból, ha egy lány okos? Természetesen semmi, így nem is erőltették, de én vérszemet kaptam. Már korán eldöntöttem, hogy nem kapálok kukoricát harminc fokban. Gyűlöltem a földet, az értelmetlen hajlongást a gazokért, mert a kapa nem szedte ki mind a földből. Meg is kaptam jópárszor, hogy mi akarok én lenni, tán pap? És a kérdést hangos, gúnyos nevetés kísérte. A jövendő traktorosok, szántóvetők bombáztak ilyesmivel, mert általános után nem akartam a faluban maradni és várni, hogy valaki szemet vessen rám, miközben a múlt idő két t-jét se ismeri. Nem mondhatnám, hogy szüleim jajveszékeltek, inkább csendben eldöntötték, hogy a lányuk bolond, és hagyni kell, majd feladja. Nem adta fel. Kaptam is érte hideget-meleget, mert esélyem se volt olyat találni, aki hozzám illett volna. Akibe kicsit több ambíció szorult, elhagyta a falut, így férjhez menési esélyeimet igen csekélynek látták a családban.
A falu formált és alakított, de talán nem úgy, ahogy akarta. Küzdöttem ellene, mert féltem, hogy elnyel. Évtizedekkel később bizton állíthatom, jól csináltam, bár a lelkem, a gyökereim, amivel kapaszkodom a világba, mégis onnan származnak. Falusi maradtam, de csak annyira, amennyire szükség mutatkozik arra, hogy megkóstoljam a nyers kolbászhúst, hogy képes legyek csirkelábat enni, és elhiggyem, hogy a régi világ akkor még szép volt.
Kép forrása: Pinterest
