Vajon kik azok a mások, akik annyira fontosak nekünk? Kik azok, akiknek véleménye megkeserítheti az életünket a mindennapokban? A másoknak van arca, jelleme és tartása? Vagy csak a mi félelmeink kivetülései?
Képesek vagyunk egy életen át szorongani vagy félni egyetlen mondat miatt, aminek semmi értelme? Ha szólnak is valamit, miért kell, hogy az bennünket letaglózzon? Miért nem élhetünk szabadon, lepergetve önmagunkról mások véleményét? Vegyük számba, kitől is rettegünk!
Sokunknak felnőttként is számít szülei véleménye. Mintha egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy legyőzzük a bizonyítási kényszert, ami bennünk van. Talán ez amiatt van, mert igazolni akarjuk, hogy van értelme annak, hogy világra jöttünk, hogy nem élünk hiába, hogy tudunk változni és fejlődni. A baj ott gyökerezik, amikor úgy hisszük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha elfogadjuk mások nézeteit, ha kedvükben járunk, ha nem lógunk ki a sorból és képesek vagyunk azon az úton haladni, amit kijelöltek nekünk.
Sok esetben ez az út egyáltalán nem felel meg nekünk, de nem merünk kiállni magunkért, nehogy szüleink megharagudjanak ránk, vagy ne támogassanak mind anyagilag, mint szóbelileg. Ebben a folyamatban nem sok szeretet van, mert azt akarjuk elhitetni felmenőinkkel, hogy ők adtak értelmet az életünknek, és ha mi nem eszerint élünk, akkor érdemtelenné válunk. Mondjuk azt, hogy ez talán még lehetne elfogadható magyarázat is, de mi van a barátainkkal, szomszédainkkal, ismerőseinkkel? Nekik miért kell azt bizonygatnunk, hogy okosak, ügyesek, szemfülesek vagy ravaszak vagyunk? Miért akarjuk az orruk alá dörgölni, hogy többre vagyunk képesek, mint mások, vagy mint amit hittek rólunk? Hát nem mindegy, mit akarnak vagy gondolnak? Ha az lenne, nem szerepelnénk folyamatosan előttük, nem hirdetnénk a közösségi oldalunkon, mennyire rátermettek, szorgalmasak vagyunk, nem beszélve a nőként, férfiként bemutatott tökéletességünket. Ma egy nő, de férfi is, aligha szerepel a médiában napszemüveg nélkül. Persze, lehet ez a divat miatt is, de a fő ok mégis az, hogy vállalhatatlannak érezzük a bőrünket, a ráncainkat, avagy az idő múlását. Betegesen küzdünk a jó szóért, a bókokért és a felszínes dicséretekért. Ezek miatt kell kimondanunk azt a vacak és üres kérdést, hogy vajon mit szólnának ehhez mások?
Amikor gyerek voltam, faluhelyen minden nap le kellett sepernem a házunk előtti járdát, és az utcára néző Kádár-kocka ablakpárkányát ki kellett törölni. Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy ennek mi az értelme. Azt válaszolta, amit a helyében ezrek is tették volna: megszólnak bennünket, ha nem tesszük. Így mindegy volt, hogy tiszta-e az utca, vagy hullottak-e a levelek, seperni kellett és kész. Ezzel is mutattuk a világnak, hogy lám, a mi családunk szorgalmas és takaros. Hogy ez semmit nem jelentett, az nem volt fontos anyámnak, csak a külsőség látszata volt, ami számított.
Biztosan mindenki átélte már, hogy még betegként is, várva a látogatót, sokan megpróbálnak rendet tenni, leszedni a pókhálót, nehogy valaki, aki látogatóba érkezik, találkozzon eggyel is. Jó esetben nem azt jönnek látogatni, bár mindig akad a családban vagy a szűkebb környezetben valaki, akinek nem számít se isten, se ember, csak hogy elégedetten hátradőljön, és kimondja az ítéletet: lám, nálatok milyen szép rend van, vagy látom, nemrég festettétek a falakat, kapáltad a kertet…stb. Ne higgyük azonban, hogy ez amolyan falusi viselkedésforma, hiszen karácsonykor, húsvétkor ablakot mosunk városzerte is, no meg függönyt, mert nagyon fontos, hogy a vendégek lássák, hogy itt aztán dolgos és tiszta emberek élnek. A Jézuska meg csak akkor jön, ha a függöny a helyén van, hófehér, pedig a Mikulás nem koszolta össze pár héttel ezelőtt.
Mi történik olyankor, ha netán a lakásban porcicák futkosnak, vagy a polcon ott marad kezünk nyoma? Netán nem fénylik egy pohár kellőképpen? Megy a pletyka és a minősítés? Bizonyára előfordul az is, de gyakrabban történik meg, hogy senki nem vesz észre semmit, mert nem azért jött, nem akar terepszemlét tartani, és nem is tartja fontosnak mindezt. Azt hinnénk, hogy ekkor fel tudunk lélegezni? Nem igazán, mert a mások láthatatlan arca és köpönyeg továbbra is rejt valakit, akitől fél a lelkiismeretünk, a belénk vert nevelési kódexünk, és a dicséretre ácsingózó belső énünk. Így sose lesz vége, és mondhatunk bármit, a legtöbben majd beledöglenek a görcsbe, pedig nem volna rá szükség. Irigylésre méltó az az ember, aki valóban szabad, és nem mások véleménye emeli fel, vagy döngöli a földbe. Nem sokan vannak ilyenek a Föld bolygón. Pedig mekkora megnyugvást kaphatnák azáltal, hogy tovább nem gondolunk MÁSOKRA. A mások-mumus képét jó lenne eltörölni és kimondani: én nem vagyok egyenlő a lakásommal, a kertemmel, a hajammal. Én én vagyok. Esendő, hibákkal teli ember, ahogy te és mindenki más.
Nem, a végén senki sem fog szólni semmit, mert ha szeretnek bennünket, akkor nem ez lesz a legfontosabb, ha pedig gyűlölnek, akkor a patikatisztaságú ház, fürdő vagy ruházat is megkaphatja a magáét: Szép a kert, nagyon is, de nem illenek bele a kis bokrok a tó körül, vagy a lakás valóban tiszta, de az a sok giccs… Mindegy, mit akarunk és teszünk, mert mások elsősorban önmagukhoz mérnek bennünket. Mi pedig hiába tudjuk, mekkora munka van bizonyos dolgokban, nem biztos, hogy meg tudjuk mutatni. Akkor meg nem mindegy?
Szóljanak, amit akarnak! Az ő dolguk, az ő véleményük! Ha valami nem tetszik nekik, tegyenek ellene. Ha ezt képesek vagyunk elérni, akkor már jóadag terhet le tudunk tenni. Kívánom, hogy legyen így sokaknál!
Kép forrása: Pinterest
