Angéla életében egyszer volt szép. Akkor, amikor minden nő: az esküvőjén. Talán a fehér ruha teszi, talán a vakhit, hogy valami földöntúli vár az emberre, nem lehet tudni. Senki nem tudta erre a kérdésre a választ, még azok a brit tudósok sem, akiket mindenki emleget manapság. Ezzel a szépség témával azonban nem lehet felületesen bánni. A 21. században szépnek és fiatalnak kötelező maradni, és ez neki nem sikerült.
Negyvenöt éves volt, elvált és nem voltak tervei. Ez elég rosszul hangzott, hiszen egy olyan irodában dolgozott, ahol tervezéssel foglalkoztak. Méghozzá konyhabútorokéval. A cég három évtizede volt a piacon és az évek során jelentős lépéseket tett az ismertség felé. Megrendeléseik még a nehezebb időkben sem fogyatkoztak, mert az a réteg, amelyet megcéloztak, sosem volt pénzszűkében.
Angéla nem félt a csődtől, és attól sem, hogy munka nélkül marad. Volt egy titkos hobbija, amit itt a cégnél nem tudtak, és ez megnyugtatta. Ha csak tehette, sütött. Párszor hozott be friss macaront vagy zserbót, de a kollégák fanyalogtak, mert egyik liszt érzékeny, a másik cukros, a harmadik meg vegán volt. Ember legyen a talpán, aki nekik igazán jót tud sütni, gondolta sokszor. Idővel leszokott a név- és szülinapi sütikről, inkább gyümölcsöt vitt be vagy turmixokat készített szigorúan cukormentes változatban.
Az idei karácsony sem látszott különösnek. A negyedik x után megfakul az ember, mondta neki sokszor az anyja. Még az addig ragyogó nők is elkezdenek sápadni, mintha a szín kiszaladna a testükből. Ezeket a mondatokat mindig unottan hallgatta, mert ha közben elfintorodott vagy vitatkozni próbált, anyja mindig letorkolta. Lám, ő is egyedül maradt, és ugyanígy Angéla is, pedig mindketten azt hitték jobb sorsra érdemesek. Talán az a legnagyobb baj, hogy mind ezt hisszük, töprengett magában Angéla, ahogy kinyitotta a sütőt és kedvtelve nézegette a következő adag isler tésztáját. Már készen volt a kozák sapka, a mézes krémes, még pogácsát akart készíteni és ezeket el akarta vinni a közeli öregek otthonába. Évek óta járt be, de nem csak karácsonykor, kéthavonta nagy adag süteménnyel lepte meg banyákat. Tudta, hogy illetlenség így gondolni rájuk, hiszen nem tehettek arról, hogy elbanyásodtak, valószínűleg ez az öregség hozadéka. Kedves és szép öregasszony nincs, ezt mindenki tudja, mondogatta a szomszédja, Jóska bácsi, aki nyolcvanon felül volt, és mindig bókolt neki, ha találkoztak.
A karácsonyi várakozás időszakában, amikor mindenki kicsit jobb akar lenni az átlagosnál, Angéla is valami csodában reménykedett. Már hajnalban, amikor készen lett, tálcákra pakolta a süteményeket és levitte őket a kocsijához. A fagyos reggelen nehezen nyílt a csomagtartó, de végül csak megadta magát.
A lakótelepi ház nem ébredezett, fél hat volt. Csak egy-két ablakban pislákolt némi fény. Amikor elhelyezgette őket, elégedetten pillantott végig a péntek éjjeli termésen, és kicsit meghatódott önnön jóságán. Aztán elszégyellte magát és villámgyorsan lecsukta a csomagtartó tetejét. Még akkor sem vette észre, hogy papucsban maradt, csak a váratlan járókelő hirtelen megjelenése riasztotta fel ábrándozásából. Egy hosszú kabátos idegen suhant el mellette, akiből nem látott semmit, csak annyit, hogy sietett. Á,mások is ébredeznek, gondolta. Amikor a férfi eltűnt a szeme elől, elmosolyodott. Valami olyan illat maradt utána, ami a gyerekkorából hozott vissza egy emléket. Megjelent előtte Ádám, a vörös, szeplős fiú, aki éveken át írogatott hozzá apró üzeneteket, de ő egyre sem válaszolt. Hetedikben érkezett az első, aztán nyolcadikig még jó pár. Ádámnak volt ilyen fahéj illata, mint ennek a férfinak. Ki nem állta ezt a szagot. Így a fiú még véletlenül sem volt nyerő nála. Ez azonban már rég megváltozott, pláne amióta aktívan sütött. Érdekes, hogy évtizedekig nem jutott eszébe a vörös srác, csak azon a zimankós reggelen. Az illatmemória működésbe lépett és hirtelen visszasodorta a múltba.
Nem sokáig időzött az elveszett idők halvány mezején, mert a friss süteményekkel korán be akart érni az Alkonyatba. A hely nem a könyvről kapta a nevét, már két évtizede működött a Pitypang utcában, a kisváros szélén, de ő csak pár éve fedezte fel, amikor az egyik kolléganője ott helyezte el az apját. Az évek alatt jó barátságba került az otthon vezetőjével, aki egy mogorva, de jószívű férfi volt.
Puha papucsában visszasietett a meleg lakásba és jólesően szippantott bele a levegőbe, amikor kinyitotta az ajtót. A folyosó is megtelt friss pogácsaillattal. Már bánta, hogy nem sütött többet, akkor talán megvendégelhetett volna mindenkit, aki azon a szinten lakott.
Sebtében lezuhanyozott és felöltözött. Egy finom sminkkel eltüntette az éjszakai munka nyomait, és már zárta is az ajtót.
A csúszós úton még így szombaton sem voltak kevesen. Mintha mindenkinek vásárlási kényszere lett volna. Persze az is volt, hiszen a karácsony mindenkiből kihozta a legjobbat és a legrosszabbat is. Amikor óvatosan leparkolt az Alkonyat elé, meglepve látta, hogy a parkoló sem üres. Ilyen ez, nyugtázta. Ha közeleg az ünnep, valami felébred még a legzordabb szívben is.
A süteményeket egyenesen az iroda felé egyensúlyozta, amikor meghallotta, hogy Csongor, a tulajdonos valakivel beszélget. Hangja magasabb és élesebb volt a megszokottnál. Angéla megtorpant. Vitatkoztak, ebben biztos volt, bár nem hallotta, miről. Nem mert bekopogni, ezért leült a folyosón és várt. Öt perc múlva kiviharzott egy férfi és dühösen bevágta az ajtót maga után. Angéla felnézett, de már sehol sem volt, csak fahéj illat maradt utána, pontosan ugyanolyan, mint reggel, talán keveredett parfümje más összetevőjével.
– Jó reggelt! – köszönt be óvatosan. – Zavarok?
– Dehogy, te sosem zavarsz – mondta Csongor, de nem volt jókedvű.
– Hoztam egy csomó finomságot, hátha szebb napotok lesz. Úgy látom, rád is rád fér…
– Köszönjük, de sajnos pár sütemény nem tudja megváltoztatni a dolgokat.
Angéla hallgatott. Nem tudta, megkérdezheti-e, hogy mi történt, mert a tolakodást sose szerette.
– Úgy néz ki, hogy más épületbe kell költöznünk – bökte ki Csongor nem sokkal később. – Ezt a házat visszaigényli a régi tulajdonos. Most. Ennyi év után. El se hiszem.
– És ez lehetséges?
– A városvezetés szerint joga van hozzá. De biztosítanak egy másik épületet, ezt mondták.
– És ez akkora baj?
– Jaj, Angéla! Mi csak béreljük ezt az épületet… Az évek során mégis sokat fektettünk bele. Most kapunk egy másikat, ami hatalmas rizikóval jár. Át kell költöznünk, azt sem tudjuk, ott milyen állapotban van a villany, a gáz és egyéb. Nem beszélve az szobák elosztásáról. Az idős emberek nem könnyen mozdíthatók…
– Akkor ebből botrány lesz?
– Abban biztos vagyok.
– És az előbbi férfi volt, aki visszaigényli?
– Pontosan. Kérdeztem tőle, hogy miért most jutott eszébe, azt felelte, a nagymamája emléke miatt és valami emlékházat vagy múzeumot tervezne ide.
– Múzeumot? Nem nagyon értem… Valami híresség volt a nagymama?
– Igen, festőművész, grafikus.
Angéla nem mondott semmit. Nézte a kopott szőnyeget, a málló festéket az ablakkereten és arra gondolt, ez lesz az utolsó karácsonyi meglepetése az ittenieknek. Milyen furcsa, hogy egyesek gondolnak egyet, és saját maguk meg a családjuk miatt felrúgják mások életét, elcsúfítják öreg napjait.
Ez azonban nem az ő dolga volt, bármennyire a szívén viselte az öregotthon lakóinak sorsát.
– Sajnálom –mondta végül. – De hátha nem lesz szörnyű a változás.
– A változás mindig az – legyintett a férfi, de ebben nem volt teljesen igaza. Benne volt az ő szorongása és tehetetlensége is.
Angéla végig nézett a szobán újra, sóhajtott egyet és azon töprengett, érdemes-e boldog karácsonyt kívánnia.
Amikor elhagyta az irodát, eszébe jutott, hogy a macaron otthon maradt, pedig azzal akart Csongornak kedveskedni.
A kis fehér Fordja mellett álló hatalmas BMW azonnal feltűnt neki. Fekete és robusztus külseje hatalmat sugárzott. Ahogy elhaladt előtte, felpillantott és látta, hogy vezetője épp akkor száll ki.
– Angica! – szólt utána valaki, mire ő döbbenten megfordult. Ezt a kellemetlen becézést iskolás kora óta nem hallotta.
A magas, enyhén őszes férfi mosolyogva vette tudomásul csodálkozását.
– Angica a hetedik céből. Nem ismersz meg?
– Álmos? – kérdezett vissza tétován, ahogy végigmérte az ismeretlent.
– Nem talált… Esetleg másvalaki?
Angéla elpirult. Kellemetlen volt ez a melléfogás.
– Ádám vagyok. Csapó Ádám – nyújtotta kezét a zöld szemű.
A fahéjas, gondolta a nő, de szerencsére nem mondta ki.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
