Angéla azt sem tudta, fiú-e vagy lány, annyira fáradt volt este, amikor a lakóháza elé kanyarodott. Már nem vágyott emberi szóra, semmiféle kommunikációra, telefonra, egyet szeretett volna csak: elvonulni egy lakatlan szigetre egy rakás ennivaló kíséretében.
Amikor felkaptatott az emeletre, és felkapcsolta a villanyt, meglátta a virágot a lábtörlőn. Egy szál fehér rózsa volt, dús, gyönyörű, hosszú szárú. Szíve azonnal hevesebben kezdett verni.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Ádám, mondta ki hangosan mosolyogva. Ez a megbocsátás virága, gondolta és felkapta. Annyira különleges és szép volt, hogy legszívesebben magához szorította volna. Tudta, hogy a férfi romantikus, még akkor is, ha az már régi érzés volt benne, de úgy hitte, hogy ez nem múlik el, hisz akit gavallérnak neveltek, az az is marad.
A szerelem vörös rózsája azonban még váratott magára, de a fehér sem volt kevésbé varázslatos. Nem volt mellette üzenet, még egy aprócska kártya sem, de Angéla tudta, hogy ilyen szépet csak az adhat neki, akinek ő nagyon fontos.
Eláradt benne a boldogság, kalapáló szívvel nyitotta ki az ajtót, és rogyott le a kanapéra. Finoman megszagolta a puha szirmokat, és a konyhapult alól egy karcsú, fehér vázát halászott elő. Visszanyeste a szárát, majd langyos vizet eresztett a vázába. Úgy tudta, ettől tovább él a virág.
Azon gondolkodott, hogy vajon felhívja-e a férfit, vagy írásban mondjon neki köszönetet. Legszívesebben elhívta volna magához, hogy elmondja, szégyelli, hogy kételkedett benne. Meg akarta mondani neki, hogy sajnálja, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy ő és Luca… Ugyan már! Ekkora ostobaságot!
Alighogy letette a vázát a fal melletti karcsú lábú asztalra, kopogást hallott. Először azt hitte, téved, mert a csengő nem romlott el, de aztán óvatosan kopogott valaki még egyszer.
Biztosan Dávid lehet, vagy netán Luca, tette fel magának a kérdést. Esetleg az, akinek legjobban örülne? A sors könyvének írói azonban nem voltak kegyesek hozzá. Még véletlenül sem azt küldték, akinek még fáradtan és elcsigázottan is örült volna. Vagy nagyon jó humorral rendelkeznek odafenn és nem akarják kihagyni az újabb poénokat, villant be neki, amikor kinyitotta az ajtót és világ legkitartóbb és legunalmasabb emberét pillantotta meg.
Csongor állt ott, kissé nyúzottan, egyik lábáról a másikra toporogva.
– Kedves Angéla! Nem bírtam ki, hogy ne lássalak! Úgy éreztem, a reggeli jelenet mindent elrontott és te túlságosan zavarba jöttél, ezért nem tudtál válaszolni nekem. Én azóta sem tudok másra gondolni, csak rád!
– Csongor! Én nagyon fáradt vagyok… Most estem haza. Nem akarok udvariatlan lenni, de nem szeretnék most beszélgetni.
– Persze, persze, megértem… Nem akarok tolakodó lenni, csak tudnom kellett, jól vagy-e, megkaptad-e a rózsát?
Angéla szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Te hoztad? Te tetted a lábtörlőre?
– Igen, én, másra számítottál?
A nő zavarba jött. Nem tudta jól leplezni csalódottságát.
– Nem, dehogy, tulajdonképpen fogalmam sem volt, kitől érkezhetett.
– És tetszik?
Csongor észrevétlenül közelebb lépett, amely által Angéla hátrálni kényszerült.
– Igen, nagyon szép… Köszönöm, de ugye nem bánod, ha most nem hívlak be…
– Nem hiszem, hogy egy itallal se kínálsz meg – mosolygott a férfi. – Legalább igyunk egyet így a karácsonyi ünnepek előtt.
Angéla arcán enyhe bosszúság futott keresztül, de még mindig túlontúl udvarias volt ahhoz, hogy nyíltan elküldje a rózsalovagot.
– Nem vagyok egy nagyivó, de talán pálinka vagy bor van itthon, ha az megfelelne – mondta kimérten. Érezte, hogy nem szabadulhat, ezért jobbnak látta, ha túlesik az egészen.
– Egy pohár bornak nem tudok ellenállni – válaszolta a férfi negédesen. Volt a tekintetében valami fura, de Angéla nem vett tudomást róla. Már az is lehet, hogy túl fáradt mindenhez, azért képzelődik, rakta helyre magát.
Már csak egy egész nap volt karácsonyig, szeretett volna pihenni, fát díszíteni, de ezt a kiállhatatlan embert nem tudta lerázni. Ha pár hete valaki azt mondta volna neki, hogy ilyen nyomulós ez a száraz és humortalan ember, kinevette volna. Most azonban megtapasztalta, hogy tényleg tévesen hisszük, hogy a legtöbb ember képtelen a színjátékra. Nem, nagy színész veszett el a legtöbben. Luca sem az volt, akinek mutatta magát, Csongor sem, és úgy látszik Ádám sem, akinek esze ágában sem volt tisztáznia a félreértést, mert a büszkesége nem engedte a magyarázkodást.
A konyhaszekrény mellől egy üveg vörösbort vett elő, aztán beletúrt a fiókba dugóhúzó után keresgélve.
– És milyen napod volt? – szólalt meg a vendég.
– Köszönöm, mozgalmas, de semmi extra. – Csak nem gondolja, hogy beszámol neki? Mi a rossebet akar tőle? Nem veszi észre, hogy mennyire nem jön be neki? Angélában kezdett felmenni a pumpa.
– Ezt örömmel hallom. Én végig rád gondoltam és rájöttem, hogy mi összeillünk. Szerintem, hasonlítunk egymásra.
Akkor Dunának megyek, gondolta a nő, de hangosan csak egy tényleget tudott kipréselni magából.
– Igen! Gondolj csak bele! Mindketten szeretjük a munkánkat meg a süteményeket – mondta a férfi kuncogva.
– Ez azért nem túl nagy hasonlóság.
– Dehogynem. Sok férfi nem szereti az édességet. Az öregeket meg pláne nem. De én jól érzem magam köztük, még ha gyakran fárasztóak is. Te is kedveled őket, tele vagy empátiával, különben biztosan nem jönnél olyan gyakran… Vagy netán más okod van?
A férfi arcára kaján vigyor ült. Angéla kezében egy pillanatra megállt az üveg. Aztán lassan kitöltötte a vörös nedűt és átnyújtotta a hívatlan látogatónak.
– Én nem úgy gondolok rájuk, hogy öregek meg gyámoltalanok. Inkább az a rossz, hogy kevesen törődnek már velük. Amíg fiatalok voltak, kellett az erejük, a tudásuk, most meg csak tengődnek egyik napról a másikra.
Csongor felnevetett.
– Ez igen pontos megfogalmazás. Értsem úgy, hogy akkor mégse miattuk jössz az otthonba? Netán más terveid vannak? Vagy más cél vezérel?
– Más cél? Ugyan mire gondolsz?
– Valami olyasmire, amit magadnak sem mersz bevallani.
– Szeretek sütni. Jól esik bevinni valami finomat nekik. Van pár kedves hölgy, akivel szívesen tartom a kapcsolatot.
– Ennyi lenne az egész? És van esetleg még valaki, akit szívesen látsz?
Angéla úgy tett, mintha nem értené a célzást, de már kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ne haragudj, de igyuk meg és szeretnék lepihenni – mondta és átnyújtotta a poharat.
– Ezt a szerénységet és visszafogottságot szeretem benned a legjobban. Mindig is díjaztam, ha egy nő szolid és alázatos.
– Te félreértesz engem… Nem erről van szó.
– Ne visszakozz, tudom, amit tudok… Látom rajtad…
Angéla dühében elpirult. Csongor belekortyolt a borába és rámosolygott. A poharat letette az asztal szélére.
– Szeretném, ha tisztáznánk valamit… kezdte a nő.
– Igen, én is – válaszolt neki lelkesen. – Ideje, hogy rájöjj, bennünket egymásnak teremtettek. – Azzal se szó se beszéd, elkapta Angéla derekát és magához húzta.
– Ne! – kiáltotta a nő. – Az isten szerelmére…
– De szeretem, hogy ilyen szemérmes vagy, ritka ma már az ilyesmi! – Azzal forró, erőszakos száját rátapasztotta a nőére.
Angéla fél kézzel próbálta eltolni, de nem sikerült. Csongor mohón birtokba vette az ajkaival és a másik kezével megmarkolta a mellét.
A borospohár ekkor csúszott ki Angéla kezéből. Még hallotta, hogy puhán a szőnyegre pottyan.
– Hagyd abba! – kiáltotta dühösen. – Engedj el!
– Ne kéresd magad!
– Nem érted, mit mondott a hölgy? – szólalt meg a szobában valaki.
Csongor rámeredt az érkezőre. Az ajtó tárva-nyitva állt. Ki felejtette el becsukni? Rögtön tudta, hogy ő, amikor a szőnyeg sarka miatt rosszul záródott be, de akkor nem érdekelte.
Folytatjuk
fotó: Pinterest
