Fahéj és szerelem 18. rész

Egész úton valami rossz előérzet kezdte nyomasztani. Nyilvánvaló volt, hogy nem kellemes találkozás vár rá, el kell búcsúznia valakitől, aki nem sokára elhagyja ezt a világot. A halált nem könnyű üdvözölni, még ha az ember sokáig is élvezte a földi létet. Julika néninek nem volt könnyű élete, gyerekei rég nem törődnek vele, mégse lett keserű. Férjét már három évtizede eltemette, de mindig úgy beszélt róla, mint élete szerelméről. Szerette az asszony éleslátását, pozitív szemléletét. Meg akarta még simogatni utoljára azt a kezet, amely annyi gyereket terelgetett valaha a kisváros óvodájában.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Amikor begördült a parkolóba és leállította a kocsit, nagy levegőt vett. Nézett ki a szélvédőn, de a lába nem akart engedelmeskedni. Aztán megrázta magát és táskája után nyúlt.

Ahogy kitette a lábát a kocsiból, azonnal megcsúszott. Elfelejtette, hogy hosszú szárú csizmájának sima a talpa, és elkezdett valami havas szutyok hullani az égből. Már óvatosabban lépett párat, és legszívesebben szólt volna a portán, hogy elfelejtették felszórni a járdát és a parkolót is. Mégse tette, inkább megrántotta az üvegajtó fogantyúját és elindult a hosszú folyosón egészen a legutolsó szobáig. Julika néni két éve lakott abban, és már négy szobatársa távozott mellőle.

 
 

Amikor kinyitotta a barna, repedezett faajtót, és meglátta az üres ágyat, kis híján elsírta magát. A másik néni, Julika szobatársa az ágy szélén üldögélt és bámult a semmibe.

– Csókolom Lujzika, Julika merre van? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, kincsem, nem tudom.
– Tegnap este még itt volt?
– Persze, drága. Aztán én lefeküdtem aludni és mire felkeltem, már nem volt itt.
– Elkéstem – mondta Angéla hangosan.
– Mind elkésünk valahonnan – hangzott a válasz, ami nem nyújtott vigaszt.
– Igaza van… Vigyázzon magára Lujzika, ki ne menjen, szörnyű idő van!
– Eszem ágában sincs. Itt legalább nem fázom – mondta az asszony, de mégis összehúzta magán a kardigánját.

Angéla megfordult és lassú, már nem sietős léptekkel indult kifelé, amikor a fordulóban megjelent az intézmény vezetője. Aznap nem volt slampos, sőt túlságosan is ki volt öltözve és messziről bűzlött valami borotválkozás utáni szesztől.

– Jó napot, Angéla! – mondta olyan fesztelenül, mintha pár napja nem akarta volna lerohanni.
– Jó napot, nem találom Julikát! Elkéstem?

Csongor kedélyesen elvigyorodott.

– Nem, dehogy, csak vizsgálatra vitték. Egy fél óra és itt is lesz. Addig szívesen megkínálnálak egy csésze kávéval.
– Nem köszönöm, inkább leülök a folyosón!
– Ne butáskodj, inkább megmutatom az új helyet, tudom, hogy neked lenne ötleted, hogyan tegyük otthonosabbá.
– Inkább most nem…
– Gondolj a lakókra! Tudom, hogy többekkel baráti kapcsolatot ápolsz… Nem nagy dolog, de egy jó szem és egy női észjárás sokat segítene.
– Miből gondolod, hogy én segíteni akarok neked?

Csongor elkomorodott. Aztán egyenesen Angéla szemébe nézve válaszolt.

– Nem nekem, ne érts félre! Az időseknek. Tudom, hogy szíveden viseled a sorsukat.

Ez a mondat betalált. Angéla azonnal Julikára gondolt, aki talán felépül még, ha történik valami csoda. Rossz érzése elszállt, az járt a fejében, hogy az a pár pillanat, amíg megnézi a terveket, nem lehet szörnyű, és talán Csongor már rég megbánta, amit tett. Igaz, hogy bocsánatot nem kért, de az is lehet, hogy ezzel a gesztussal akarja kifejezni, hogy fontos a támogatása.

– Rendben. Megnézem, de ne várj sokat, én nem értek az ilyesmihez, csak egy amatőr vagyok, aki elmondja a véleményét.
– Nekem épp erre van szükségem! És nem vagy amatőr, csak más területen vagy kreatív.

Hízelegni azt tud, gondolta a nő, amikor belépett az irodába. Az asztal valóban tele volt színmintákkal, katalógusokkal.

Csongor az asztalhoz terelte, és észrevétlenül hozzáért a vállához, ami lehetett abszolút véletlen is, de Angéla megborzongott.

– Mit szólsz ezekhez a világos színekhez? – mutatott rá a palettára. – Nem szeretném, ha minden szoba egyforma lenne. Hadd érezzék, hogy nem egy kalap alá veszünk mindenkit!
– Nekem nagyon tetszik ez a vanília, de a mogyoró is. Barátságos, kellemes.
– Illik a bútorokhoz is. Talán lesz még annyi pénzünk, hogy a szőnyegeket is kicseréljük.
– Hát ez nagyon jól hangzik! – válaszolta Angéla, és akkor vette észre, hogy a férfi szinte belehajol a nyakába.
– Jó illatod van! – suttogta a férfi kéjesen. – Egyszerűen megbolondít!

Azzal átkarolta a nő derekát és magához húzta.

Angéla megpróbálta eltolni, de a kéz erősen tartotta.

– Te tényleg nem értesz a szóból? Hogyhogy nem veszed észre, hogy nem kellesz nekem? – kiáltott rá dühösen. – Azonnal vedd le rólam a kezed!
– Ne légy dühös, kismacska. Tudom, hogy szereted kéretni magad, de most is azonnal ugrottál, amikor írtam!
– Te bolond vagy komplett idióta vagy! Nem azért jöttem, mert te írtál, hanem Julika néni miatt.
– Szerinted ez hihető? Valld már be, hogy szereted, ha kicsit rámenősebb valaki! Felizgat!

Csongor arca kipirult, és Angéla érezte, hogy farka megkeményedik, ahogy erősen hozzá nyomja.

Tiszta erőből megpróbálta eltolni, de a férfi sokkal erősebb volt. Elkapta a karját és hátracsavarva a falhoz lökte. Angéla feljajdult.

– Ugye, hogy nincs ellenedre? – vigyorgott a férfi. – Látom, hogy akarod!
– Engedj el, mert sikítok!
– Ha megteszed, nagyon megjárod! – A férfi szeme szikrákat hányt, miközben izgalma kiült az arcára. Érezhetően fel volt ajzva, és nem érdekelte semmi.

Angéla ekkor hatalmasat sikoltott, de ezzel együtt egy óriási pofont is kapott. Feje nagyot koppant a falon és csak azért nem esett össze, mert a férfi tartotta.

– Hát kellett ez? – suttogta a fülébe, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó és a vendég egyenesen rájuk bámult.

Angéla arca lángolt az ütéstől és erőtlenül tűrte, hogy a férfi lihegését.

– Mi folyik itt? – lépett közelebb Ádám és választ nem várva akkorát ütött Csongor arcába, hogy az nekiesett az íróasztalnak és elájult.
– Jól vagy? Mit keresel te itt? – ugrott Angélához, akinek csendesen folyt szeméből a könny.
– Istenem… Akkora barom vagyok. Átvert, én meg majdnem elhittem neki, hogy az a múltkori eset csak egy tévedés volt.
– Megütött? – kérdezte a férfi, amikor lehajolt, hogy megnézze a földön fekvőt. – Azonnal hívom a rendőrséget. Gyere, ülj le gyorsan!
– Amikor sikoltottam, behúzott egyet.
– Ez egy pszichopata! – Ádám majd felrobbant a méregtől.

Angéla remegő lábakkal az egyik székhez botorkált és hallotta, amint Ádám intézkedik. Szíve majd kiugrott a helyéből, arca lüktetett a fájdalomtól. Pár percen belül két rendőr állt az ajtóban és az egyik megpróbálta magához téríteni az ájult férfit.

– Nincs semmi baja – mondta nyugodtan. – Ha magához tér, kihallgatjuk.
– Köszönöm, Géza, jövök neked eggyel! 

A rendőr elmosolyodott. Tudta, hogy ez így is lesz. Ismerte Ádámot.

Ádám ekkor Angélához lépett.

– Téged is kihallgatnak, el kell mondanod, mi történt. Az ütést se felejtsd ki, meg a pár nappal ezelőtti dolgokat sem. Ezt az alakot egyszer s mindenkorra el kell távolítani innen.

Ekkor nyílt az ajtó, és a titkárnő kukkantott be, mert nem bírta már, hogy ne tudja meg, mi történt.

Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és a rendőrökre nézve annyit mondott, neki is lenne mesélnivalója. Azok összenéztek és az egyik feljegyzett valamit a füzetébe.

Folytatjuk

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

Comments are closed.