Már a cím is árulkodó. Nem azért vagyunk a világon, hogy teljesítsünk. Jó lenne élni, nevetni, játszani, játszva tanulni, kipróbálni minden ökörséget, megcsodálni a legapróbb dolgokat is. Erre a kisgyerekek még képesek. Nem veszett el belőlük az érdeklődés, mert kavicsokat szedni, csigákat menteni az út szélén, a porban hemperegni mindegyik szeret egy ideig. Talán később is szeretne, ha nem vennénk el tőle az örömöt örökös szülői figyelmeztetéssel, amelyben a ruha tisztasága felülírja a gyerek kedvét, kíváncsiságát. A gyerek, ha hagyjuk, természetes módon fedezi fel a világot. Töpreng, megfigyel, nézelődik, és sokszor úgy tűnik, mintha nem csinálna semmit, pedig olyankor is tevékenyen részt vesz a saját életében, hiszen a gondolatain keresztül ismerkedik, varázsol. A legtöbb felnőtt ezt már rég elfelejtette, mert nem tud megállni, nem akarja észrevenni az apró jókat, inkább örökösen panaszkodik, hogy nincs ideje semmire.
Sokan, ha azt látják, hogy a gyerek nem csinál semmit, kétségbe esnek. Kezébe nyomják a telefont, hogy ne unatkozzon. Így tűnik el az érdekes, csodálatos világ a mindennapokból és tör utat magának egy virtuális, ahol fura emberek, fura történetek veszik át az uralmat a gyerek agyában. Ez kegyetlenül erős ráhatás, annyira direkt képközvetítés, hogy a gyerek egyszerűen benne ragad. De benne ragad a felnőtt is, mert az a világ érdekes, ismeretlen és azzal kecsegtet, hogy lehetünk benne izgalmasak, különlegesek és nem azok, akik vagyunk. Milyen szürke és félelmetes lehet a legtöbb embernek az általuk ismert élet, mert folyamatosan menekülnek egy másik, virtuális világba, ami színesebb, csilingelőbb és fantáziadúsabb, de természetesen hamis!
A gyerek, aki egyszer kilép az óvodáskor óvó-védő burkából, az iskolai közegben folyton azt kapja, hogy versenyeztetik. Nemcsak nehéz figyelnie, ceruzát fognia, elviselnie másokat, hanem versenyhelyzet elé állítják már elsős korától fogva. Azt is bizonyítania kell, hogy képes elsajátítani a tananyagot, hogy elkészül időre az öltözködéssel, hogy tudja az iskolai szabályokat. És mindezek mellett ott a valódi versenyzés, amiket a különböző tantárgyakból hirdetnek. Vajon miért fontos az, hogy egy kisiskolás hányadik a futóversenyen? Miért van helyesírási verseny egy elsősnek, aki abban az évben sajátítja el az írás nem könnyű tudományát? Miért kell szöveget értelmeznie, a cselekményt sorrendbe raknia, hiszen abban az adott évben tanulta meg a betűket kapcsolni a fejében? Ki az, aki úgy gondolja, hogy erre szüksége van egy kisgyereknek? Miért hiszi valaki azt, hogy a versenyeztetés fejleszt?
A mi iskolarendszerünkben mást sem teszünk, csak fejlesztünk. A mai oktatás azon áll vagy bukik, hogy ki milyen szakkörökre vagy egyéb tevékenységekre jár. Vajon miért fontos, hogy hány érme van a gyereknek úszásból? Miért kell folyton úgy éreznie magát egy kisiskolásnak, de később is, mint egy tenyészállatnak?
Természetesen sok közepes képességű gyerek is él köztünk, aki lemarad, aki nehezen veszi az akadályokat. Ezt valamilyen módon, nem mondhatom, hogy egyéni fejlesztéssel, de fejleszteni próbálják az iskolában. A valóság az, hogy nincsen rá sem idő, sem keret, sem megfelelő szakember. Ezért sokszor csak névleges a fejlesztés.
Aki tehetséges, jobb az átlagnál, azt előszeretettel emelik ki. A tehetséges gyerek képességeinek a felmérésére és eredményeinek növelésére még kevesebb lehetőség van, de ezt nem szokás bevallani.
És marad a nagy átlag. Velük alig törődik valaki. Mert nem túl jók, de nem is rosszak. Pedig fantasztikusan érzékeny, törekvő, önzetlen, világot megváltó gyerek is lehet köztük, és van is, nem egy, de őket hanyagolja a rendszer a legjobban. Tagadhatatlan, hogy a legtöbb diák, felnőtt átlagos. Nekik nem jut több a tortából, mégis velük találkozunk legtöbbször a későbbi mindennapokban.
Érdemes lenne azon gondolkodni, hogy az értelmi fejlesztés mellett, mekkora szükség van ma az érzelmi intelligencia fejlesztésére. Az empátia képességének növelése, a mások iránti tolerancia, a kifejező beszéd, az értő olvasás, az önzetlen magatartás, a szorgalom elismerése sokkal jobb embereket teremthetne ebből az elvadult gyerekdzsungelből, amelyben kis Maugliként szaladgálnak a gyerekeink.
Talán, ha arra törekednénk, mint szülőként, mint pedagógusként, mint emberként, hogy jobb, elfogadóbb, érzelmekkel telibb gyerekeket neveljünk, nem lenne ennyi türelmetlenség, trágárság, borzalom szűk kis világunkban.
Ehelyett ma az a fontos, hogy a kis zseni mit tud a világűrről, a dinókról hat évesen, tudja-e hogy milyen állat a tatu, viszont azt nem tudja, hogy a liba gágog és a hús nem a boltban terem a hűtőpultban vagy, hogy tüsszentéskor jó lenne a zsebkendőt használni, és nem másokat elárasztani. Nem ismeri a leggyakoribb virágokat, vagy ha igen, akkor csak képről, és ha találkozik eggyel is, akkor is leszakítja és rátapos, mert elfelejti, hogy az élőlény és nem azért van, hogy őt szórakoztassa. Ahogy a húsvéti nyúl sem vagy más kikönyörgött háziállat.
Célszerűbb lenne megismertetni a gyerekeinket a való élettel, azzal, hogy milyen élet zajlik a szemük előtt, körülöttük. Ha együtt főznénk vagy urambocsá’ csak beszélgetnénk, amikor otthon teszünk-veszünk, messze többet érhetnénk el, mint bármilyen különórával, azzal, hogy angolra taníttatjuk a magyarul alig tudó óvodásunkat.
Most is, ahogy máskor is, rajtunk, felnőtteken áll vagy bukik a nevelés. A gyerek hozott anyagból van. Nem üres papírlapként pottyan a világra. A családban még alakítható, de ahogy múlik az idő, egyre kevésbé formálható. Ezért lenne fontos visszanyúlni a családi értékekhez, onnan merítkezni, és adni, adni a gyereknek minden nap.
Kép forrása: Pinterest
