Karácsonyi találkozás – 6. rész

A szőke felsikoltott. Úgy tett, mintha szörnyen sajnálkozna, de azért átfutott az arcán egy kaján vigyor, amit igyekezett villámgyorsan elrejteni. A másik lány megértette. Csak a módszer nem volt neki elfogadható. Ilyesmiért akár ki is rúghatják, gyenge próbálkozásnak tűnt.

Barna felhúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet, de nem avatkozott közbe. Nézte, ahogy Krisztina képes mosolyogni, és arról biztosítani a lányt, hogy ilyesmi bárkivel megeshet.  A foltot gyorsan eltűntették a blúzáról, pontosabban a nagy részét, mert a kávé beleívódott a szálakba, nem tűnt könnyen kimoshatónak.

 
 

A kavarodás után, ami egy tévéstúdióban mindennapi, megvárta, hogy a nő felöltözzön, majd odalépett hozzá.
– A kocsidhoz kísérlek, ha nem bánod – mondta neki. – Bár már tudom a számod és nem tűnhetsz el nyomtalanul az életemből.
– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza.
– Csak abban az esetben, ha szeretnél.

Megint esni kezdett a hó, és a kinti csendben végre mindketten megszabadultak a rájuk szegeződő tekintetektől.
– Szeretnélek újra látni! De nem akarom a véletlenre bízni – mondta a férfi mosolyogva, célozva a karácsony előtti találkára, ami nem sikerült.
– Barna! Elfelejted, hogy láttalak egy másik nővel. Ugye, nem gondolod, hogy második szeretnék lenni?
Barna egy pillanatig hallgatott.
– Ez fel sem merült bennem. Ahogy én sem nálad.
– Akkor?
– Amandával már régen tönkrement minden. Aztán az ünnepek alatt szakítottunk is. Tulajdonképpen ő sem bánta nagyon. Elfáradt a kapcsolatunk, csak az érdekek tartották össze.

Krisztina nem volt benne biztos, hogy hinni tud neki. Az a nő nem látszott olyannak, aki könnyedén lemond valakiről, aki az övé.
– Lehet, bár nekem mást súg a kisördög.
– A kisördögöt küldd el a fenébe. Most az egyszer nagyot téved. Tudom, hogy nem ismersz, de próbálj meg hinni nekem.
– Rendben. Talán.
– És nálad? Mi ez a férjezett név? Nem azt mondtad, hogy elváltál?
– Két éve.
– Amikor két ember elkezd egyfelé gondolkodni, tudnia kell, hogy előttük is volt élet.
A nő felnevetett.
– Egy Coelho veszett el benned – kacagott hangosan.
– Elég legyen! – fenyegette meg viccesen a férfi. – Úgy viselkedek, mint egy ostoba kamasz. Kéretik nem gúnyolódni!
– Nem ígérem.

Krisztina nézte a férfit, aki egyik pillanatban egy komoly producer volt, a másikban meg komolytalan tinédzser. Ez nagyot tetszett neki. Valahol a szíve mélyén egy hang azt súgta neki, hogy egy férfi, akivel jót tud nevetni magukon, nem lehet mindennapi. Nem is ismerték egymást, mégis minden pillanat tele volt varázslattal azon a téli napon egy közönséges parkolóban. Olyan percek voltak ezek, amikor az egyszerű is képes ragyogni. Az ő szívében pedig bármilyen közhelyes is, kigyulladt a kis lámpa szabad utat engedve a jónak.

– Bár megcsókolna! – gondolta vágyakozva. De ez nem történt meg. Mielőtt azonban a kocsi ajtaja felé nyúlt volna, Barna megfogta a kezét.

– Nem engedlek így el. Még a végén valóban eltűnsz. Szeretném, ha eljönnél hozzám. Legyen ez egy második randi, de amolyan igazi!
– Nálad?
– Igen! Eljönnél velem egy amolyan második ismerkedésre, ahol nem ázunk szét a hóban, ahogy most?

És valóban, a hó egyre jobban hullott. Krisztina akkor jött rá, hogy nem cserélte ki a cipőjét csizmára. Ez fel sem tűnt neki, viszont a lába még nem szerelmesedett be, így igencsak fázni kezdett.
Bólintott.
– Elmenjek érted?
– Ne. Szeretnék előbb sétálni veled valahol.
– Nem baj, ha hideg lesz?
– Akkor rövid séta lesz. Mutatni akarok valamit.  Találkozzunk a Völgy utca elején 8-kor!
Barnának tetszett az ötlet.
– De most szállj be gyorsan, mert ha megfázol, este főzhetek húslevest – mondta aggódóan.
– Tudsz főzni?
– Nem, de egy gasztrobloggernek mit mondhat az ember! – nevetett fel megint a férfi. – Hidd el, megoldanám.

Azzal finoman végigsimította a nő karját, aki a kabáton keresztül is beleborzongott. Kinyitotta a kocsi ajtaját, finom mozdulattal beült, és megint tudatosult benne, hogy mennyire szeretné, hogy a férfi megölelje. Kicsit meglepődött magán, mert képes volt azonnal hinni neki. Képes volt beleegyezni, hogy elmegy hozzá. Nem gondolt arra, amire máskor, hogy netán egy sorozatgyilkos is lehet. Bár ez ostoba gondolat volt, azért gyakran eszébe jutott. Pár munkatársa és a húga is igen cifra dolgokat meséltek a randijaikról. Egyszóval bizalmat szavazott. Vajon jól teszi?
Amikor elindult, látta, hogy a férfi még sokáig néz utána. Ettől melege lett. Bár a lába remegett, talán az érzéstől, talán a hidegben való toporgástól.

El akarta vinni a férfit abba a kertbe. Oda, ahol sokszor ült kislányként. A különleges padhoz is.

Hazaérve megállapította, hogy elszaladt a nap. Tett-vett, lemosta az erős sminket, pakolgatott, de nem találta a helyét. Próbált olvasni vagy valami ostoba filmet nézni, de egyik sem ment. Főzni sem volt kedve, inkább evett valami hideget gyorsan. Visszapörgette a fejében a napot, a meglepetést, hogy a sors milyen érdekes tréfát űz vele. Az első találkozó Barnával valóban véletlen volt. A kulcson múlt. A második nem jött össze. A harmadik cseppet sem volt kellemes. És most várt rá a negyedik.

Végül valahogy eltelt a délután. Meglepő módon nem csörgött a telefonja, nem kereste senki. Hatalmas csend volt mindenhol, Krisztinában legbelül is.

A Völgy utca az esti fényekben, a kanyargós járdájával és a hóba süppedt házaival mesebelinek tűnt. A karácsony fényei még ott ragyogtak az ablakokban. A hó tiszta volt, mintha alig járt volna arra ember és állat. Leparkolt és látta, hogy egy másik kocsi is érkezik. Csakis Barna lehetett. Kiszállt és elindult feléje. A férfi hosszú kabátban, sállal a nyakában olyan volt, mint egy filmsztár. Határozottan jóképű, állapította meg.

– Nagyon hideg van
– mondta, ahogy könnyedén megölelte a nőt. Még mindig nem csókolta meg.
– Ígérem, nem fagyunk meg, de mutatnom kell valamit. Csak pár lépesnyire van.

Azzal elindultak felfelé a szűk utcán. Valóban rövid kaptatás után a nő megállt. Egy Kovácsoltvas kerítés mellett elővett egy kulcsot. A zárba helyezte és elfordította. Azonnal egy aprócska villa kertjében találták magukat. Régóta elhagyatott lehetett.

– Erre gyere – mondta Krisztina és a kert felé mutatott.
– Ez a tied? – csodálkozott a férfi.
– Nem, már eladták a nagyszüleim miután visszakapták a 90-es években. De a kulcs nálam maradt. Mutatok neked valamit.

Az óriási kert végében, állt egy pad. A hó belepte, ahogy a környező fákat és bokrokat is. Minden álomszerű és romantikus volt. Akár egy filmben.

Odalépett hozzá és könnyű mozdulattal leseperte a támlájáról a havat.

– Nézd! – mutatott egy aprócska táblára.
– István és Tünde.  És egy szívben egy kettes szám. Mit jelent?
– Ők voltak az apai nagyszüleim. A kettes a második alkalmat jelenti. Az újrakezdést, ami a házra és az életükre vonatkozott. Mindketten kaptak egy második alkalmat az újrakezdésre.
Barna hallgatott. Megértette, hogy különleges pillanat részese lehet.
– Azt hiszem, nekünk is jár egy második alkalom – mondta kedvesen.
– Remélem – tette hozzá a nő.

A csillagos ég alatt, a hóban, ott, abban a pillanatban mindketten elhitték a csodát. Barna felemelte Krisztina állát és megcsókolta. Lágyan, mintegy ismerkedve vele, majd egy pillanat múlva szenvedélyesen. A nő megborzongott. Átjárta a semmiből előbukkant váratlan szerelem érzése. Karácsonyi varázslat volt, olyan időszak, amikor a csodák a mindennapokba költöznek.

Vége

Előző rész

 

 

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here