Anna összeroskadva ült a fotelben és az járt a fejében, hogy az elmúlt hetek eseményei filmre kívánkoznának, de ettől nem lett jobb kedve, mert az a film, amely most az ő életéről pergett, nem volt humoros. Nem is tudta volna megmondani, milyen kategóriába tartozna: romantikus thriller vagy pusztán érzelmes horror? Ez utóbbi sem tűnt túlzásnak.
Még soha életében nem gyűlölte úgy a férjét, mint az elmúlt időszakban. Meg tudta volna ölni, ha már nem lett volna elég baja amúgy is. Húsz éve voltak házasok, ami valóban egy pillanatnak tűnt, és ez a pillanat pontosan olyan volt, mint bármelyik másik a világon: sérülékeny, olykor boldog, de legtöbbször munkával teli két évtized. Az ő házasságuk sem különbözött másokétól, szerelemmel kezdődött, aztán vággyá fokozódott, majd belesimult a hétköznapokba, amelyek jótékonyan elfojtották a lángolás kezdeti tüzét.
Talán egyikük sem bánta. Hasonlítottak egymáshoz, nem az ellentétek vonzották egymást, hanem a türelem, a szorgalom és az egymásra figyelés. Nem érezték ők egy percig sem, hogy a köztük lévő kötelék ne lett volna elég szoros, de mindkettőjükben volt annyi bölcsesség, hogy tudták, mikor kell lazítani a láthatatlan pórázon. Mindkét gyerekük túl volt az érettségin, az egyik egyetemre készült nagy ambíciókkal, a másik pedig egy autószerelő műhelyben talált munkát, mert a kocsik szerelmese volt kiskora óta.
Anna úgy érezte, elvégezte élete legnagyobb feladatát, felnevelte a két fiút, és ez megnyugvással töltötte el. De az égiek úgy döntöttek, élete nem lehet ennyire kerek, hiszen alig múlt negyven, még ezer dolog várhat rá. Mégis az ezeregyediket küldték neki. Haragudott mindenkire, de legfőképp Attilára. Nyolc hónappal ezelőtt tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és ez oly közönnyel vette tudomásul, mintha valaki annyit mondott volna, esik az eső. Nem volt hajlandó változtatni az életén, és azt sorolta, hozzá nem illik a betegség. Mintha ez jólneveltség kérdése lett volna. A cigarettát sem tette le, ami különösen dühítő volt.
A diagnózis után pár hónappal megjelent nálunk Attila volt évfolyamtársa és attól a pillanattól kezdve rendszeresen járt hozzájuk. Elvált volt, gyerektelen és nem túl szórakoztató. Mindig nagyokat hallgatott, amikor Attila mesélt, néha felnevetett, de inkább Annát figyelte. Először azt gondolta, biztosan téved, mert mi az ördögért méregetné az ő vaskos vádliját ez az idegen. De mind többször kapta rajta, hogy őt vizslatja. Attila mintha semmit nem vett volna észre az egészből. Kártyáztak és sakkoztak a teraszon, sőt a férfi összebarátkozott a fiukkal is, aki még otthon lakott, de ígérte, hogy már nem sokáig, csak muszáj még egy kicsit gyűjtenie, hogy albérletbe költözhessen.
Anna nem akarta elhinni, hogy kisebbik gyereke is kirepül, főleg annak tudata mellett, hogy Attila ki tudja, meddig él. Nagyon hasonlított rá a fiú. Kiköpött apja volt minden mozdulatában, de talán a mosolya volt az, amiben egy az egyben rá ütött.
A kór alattomosan terjedt, voltak nyugodtabb időszakok, olyankor szinte megfeledkeztek a betegségről, és voltak olyanok is, amikor minden pillanatban éberen leste, mikor kell indulni a kórházba.
Végül egy olyan délutánon, amikor a májusi szél esőszagot sodort a kert felől, a teraszon ülve Attila kimondta, ami a szívét nyomta.
– Húsz év jutott nekünk – kezdte. – Ne mondj semmit, nem kell előre tiltakoznod, csak várd meg, hogy befejezzem, amit mondani akarok.
– Utálom, hogy így beszélsz – mondta neki keményen, de nem kezdett el sírni. Sírt eleget éjszakánként, amikor a férje elszunnyadt hosszas kínlódás után.
– Anna, mondtam, hogy ne vágj közbe! Egyszer az életben hadd mondjam már el, mit is szeretnék anélkül, hogy a szavamba vágnál!
– Rendben, lakatot teszek a számra.
– Na, megint beleszólsz… De most nem hagyom magam.
Szeme felcsillant és olyan kedvesen nézett Annára, hogy annak összefacsarodott a szíve.
– Szóval… Mindketten tudjuk, hogy ez a betegség nem gyógyítható. Ne ámítsuk egymást. Viszont te fiatal vagy, van két csodálatos gyerekünk, akik a maguk útját járják… Arra gondoltam… Nem azt szeretném kérni tőled, hogy ne maradj egyedül, amikor én elmegyek.
Anna ideges lett. Érezte a gerincén a tarkójáig felkúszó hatalmas erejű ingerültséget. Nem szólalt meg, mert a férje megkérte rá, de alig tudta magában tartani a mondanivalóját, amit cifra káromkodások keretében szándékozott előadni, ha szót kap.
– Úgy gondoltam, megismertetlek Petivel, ő jó ember. Neked való lenne, és tudom, hogy rá mindig számíthatsz.
– Te megbolondultál? – kiáltott fel a feleség. – Mit képzelsz te magadról? Meg akarod nekem szabni, hogy éljek utánad? Nem mindegy az neked?
Attila elkomorodott. Tisztában volt vele, hogy amit csinál, nem szokványos. Mégse akart visszakozni.
– Hidd el, jót akarok neked! Könnyebb lenne az életed, ha nem lennél egyedül!
– Ki mondta, hogy könnyebb életet akarok? Honnan tudod, hogy nem szeretnék egyedül maradni? Elmész te a jó büdös francba!
– Anna, kérlek! Nem akarok veszekedni, csak nagy megnyugvás lenne nekem, ha tudnám, hogy ki követ engem, Jólesne tudni, hogy rendes ember van melletted, aki tisztel és becsül téged. És azt is meg kell mondanom, hogy tetszel neki.
– Te egy szörnyeteg vagy! – kiáltotta a nő. – Azt képzeled, hogy mindez jócselekedet? Ki vagy te? Valami irgalmas szamaritánus, vagy mi rosseb? Nem érdekel, hogy tetszem-e neki vagy sem! Hogy jutott eszedbe ekkora baromság?
– Ismersz… Nem vagyok egy bonyolult ember. Egyszerű dolgokat szeretek, egyszerűen élek, amíg élek. Mégis szeretném, ha megértenéd a döntésem. Nem tudom, hogy mi van a halál után, valószínűleg semmi, de ha van valami, akkor én nyugodt szívvel lépek át, mert tudom, hogy te elboldogulsz a világban. Kell egy férfikéz a házban! Kell valaki, aki mellett nem fogsz megkeseredni…
– Ezt nem hallgatom tovább! Elég legyen! Nem is tudom, mi a felháborítóbb, hogy ilyesmiket mondasz, vagy, hogy előre kijelölted az utódod. Az isten szerelmére, még élsz! Ha szerencsénk van, sokáig fogsz. De ha igen, akkor én megkeserítem a napjaid ezekért a mondatokért.
Azzal megfordult és kiviharzott a konyhából. Úgy bevágta az ajtót, hogy az üvegek egy pillanatig elgondolkodtak azon, kiessenek-e. Végül a helyükön maradtak, míg Anna a kis kerti faházba menekülve ordított egy hatalmasat. Hangja nem verődött vissza a deszkákról, hanem kikúszott a réseken egészen a konyhaablakig.
Attila hallotta és lehajtotta a fejét. Nem értette, miért rossz, hogy jót akar. Miért nem érti meg a felesége, hogy neki könnyebb lesz útra kelni, ha elrendezve tudja a dolgokat? Peti jó ember. Nyugodt, csendes és szorgalmas. Férfiszemmel nézve nem csúnya. Alig kopaszodik, és minden foga megvan.
Felsóhajtott. Majd megérti Anna… Majd rájön, hogy az életet is ki lehet játszani azzal, ha kiszámíthatóbbá tesszük. Addig meg… Addig meg marad a beletörődés…
fotó: Pinterest
