„Az élet az erőfeszítéseket díjazza, nem pedig a kifogásokat.”
(Andrew Matthews)
Ha valamihez nincs kedvünk, vagy félünk tőle, akkor gyakran kifogásokat keresünk. A leggyakrabban alkalmazott a nincs időm, nem érek rá. Emiatt hanyagoljuk családtagjainkat, barátainkat, távol élő szüleinket. Mi, magunk is tudjuk, hogy ez nagyrészt vagy egészében véve hazugság, de ezt kellemetlen bevallani, mert kiderülne önmagunk számára is, hogy nem vagyunk olyan jó emberek, mint gondoltuk. Ezért megmagyarázzuk, hogy mit miért nem teszünk.
Azért nem kezdünk bele valami újba, mert máskor se sikerült megcsinálnunk, nem megyünk el egy találkára, mert az előbbiek is kudarccal végződtek, nem keresünk jobb megoldásokat az átlagosnál, mert az nagyobb erőfeszítést kíván. Szívesen megindokoljuk, bizonygatjuk, hogy miért vagyunk sikertelenek, vagy miért lennénk, ha belefognánk. Így megmaradunk a semmilyennél, a langyos unalomnál, és magánál a rossznál is, mert azt ismerjük.
Nem változtatunk a kapcsolatunk minőségén, mert megszoktuk, hogy csak úgy vagyunk benne, nem lépünk ki a rosszból, mert ezer más ok mellett, képtelenek vagyunk rá, hiszen az ismert sokkal megnyugtatóbb, mint az ismeretlen. Ritkán bízunk magunkban annyira, hogy elhiggyük, egy jobb munkahelyen sikeresebbek lennénk, vagy egy másik szerelemben talán értékelnének bennünket. Sorozatosan gyártjuk az ellenérveket, győzködjük a környezetünket, de legfőképp önmagunkat.
Vajon mire lenne szükségünk ahhoz, hogy az élet területén nem toporogjunk egyhelyben? Természtesen önbizalomra, bátorságra, kitartásra és mindenképpen türelemre. Megfigyelhetjük, hogy azok, akik ezekkel rendelkeznek, sokkal nagyobb eredményeket tudnak felmutatni, mint azok, akik nem. Az önbizalom a neveltetésünkből is ered, abból, hogy mennyire bíztak bennünk a szüleink, mennyire hittek abban, hogy meg tudunk csinálni bármit, amit szeretnénk. A kitartás is a nevelés és a belső motiváció eredménye, mert azok a gyerekek, akiknek azt sugallják a szüleik, hogy nem baj, ha abbahagyják idejekorán a dolgokat, azok valószínűleg nem is kezdenek majd újabbakba, vagy azokat is hamar feladják.
Ha mi magunk belül nem érezzük a bizonyítási vágyat, nem a világnak, hanem saját elvárasainknak, akkor nehezen fogunk bele bármibe egy-egy kudarc után. Azok, akik megtanulták, hogy a kudarc nem más, mint egy lépcsőfok a siker felé vezető úton, nem roppannak bele, hanem új megoldásokat keresnek. A 21. század társadalma azonban nem efelé tendál, inkább menekülnek az emberek az újabb próbák elől, és gyártják a magyarázatokat, amiket ők maguk el is hisznek.
Ahhoz, hogy törekvéseinknek sikere legyen, türelmet kell tanulnunk, ám a most azonnal, de rögtön-világban ez sokkal nehezebb, mint eddig. Az internet világa, a virtuális valóság azt a tévhitet kelti bennünk, hogy azonnali visszajelzésre van szükségünk, bármibe fogunk. Elfelejtünk várakozni, reménykedni, és nekifutni újra meg újra annak, amit magunk elé kitűztünk célul. Pedig igen ritka, hogy erőfeszítés nélkül megélhetünk pozitív dolgokat. Ezért nehéz manapság egy házasságban megmaradni, mert a ma embere egyszerre szeretne egyedül is lenni, hogy önmaga számára önmaga lehessen a legfontosabb, és párkapcsolatban élni, hogy ott szintén elfogadják, erősítsék, és mondjuk ki, boldoggá tegyék. Ez azonban lehetetlen. Így vagy nem ismerkedünk, vagy leszólunk mindenkit, mert nem felel meg az elvárásainknak, miközben csak a mi türelmetlen magatartásunk akadályoz meg bennünket abban, hogy előre lépjünk.
Kifogásokat gyártani még mindig sokkal könnyebb, mint elszántsággal, szorgalommal elérni a vágyainkat. Ma a legtöbb ember olyasféle csodában reménykedik, amiről azt se tudja, micsoda, de jár neki, és várja, hogy bekopogjon az ajtaján, mert még arra is lusta, hogy kilépjen azon. Inkább ráfogjuk gyengeségünket időhiányra, a telefonra, a mérhetetlenül sok tennivalónkra, miközben halálosan unatkozunk, és nyomkodjuk a kütyüket, hogy megtudjuk, földrengés volt Paraguayban, ami bennünket nem érint mélyen, de azt hisszük, az információk értékes.
Miközben a technikai fejlődés soha nem látható mértékben robogott végig a bolygón, mi, emberek, nem tudtuk követni, és ettől frusztráltnak érezzük magunkat. Azt hisszük, mindent tudnunk kell, minden információ-morzsa fontos lehet, közben meg az igazán fontos dolgokat hanyagoljuk el: gyerekeinket (nem, az a napi 7-8 perc, amikor érdemben velük vagyunk, és az ebédről faggatjuk, meg a mi volt iskolában kérdéskörét taglaljuk félig nem figyelve rájuk, nem számít), a párunkat, akinek szüksége lenne a figyelmünkre, a barátainkat, akik már alig keresnek hasonló okok miatt, és mindenki mást, köztük a szüleinket, nagyszüleinket, akik valaha mindent megtettek boldogulásunk érdekében.
Hogy mikor és mire érünk rá, nagyrészt mi döntjük el, azt is, mennyire fontos, hogy ezerfelé szakadjunk, ahelyett, hogy nagy levegőt vennénk, és valóban arra koncentrálnánk, ami valóban fontos. Ám ebben az információ-dömpingben (kétfejű kecske született Üzbegisztánban, kisiklott egy vonat Indiában, drágult a benzin, és nagyot villantott valamelyik celeb) tényleg nincs módunk megállni, szelektálni, és időt szakítani az értékes dolgokra.
