Könnyű válás

Vera az előszoba tükrében mustrálgatta magát. 42 éves volt, épp válni indult. A tükör egy meglepően jókedvű arcot mutatott. Még egy szemtelen kacsintással is rásegített erre. Azon töprengett csak, piros ruhája nem túl hivalkodó-e? De miben illik válni? Feketében vagy szürkében? Vagy unalmas barnában? Egy frászt! Ha már ennyi év után eljött a pillanat, akkor csakis pirosban hatásos.

Egész házassága alatt válni akart. Már a házassága előtt is, de valahogy nem bírta kihagyni a lagzi nevű mókát. A fehér ruha csábítása legyőzte minden szorongását. Később már, kijózanodva a földbedöngölt hajnali keserűségben tudta, nagy árat fizetett a hiúságáért. Ha már az a nyüves ruha volt a fontos, akkor elég lett volna a város mind a száz esküvői szalonjának a teljes kínálatát felpróbálnia, hátha elmegy a kedve a házasság nevű pokoltól. De még ebben sem volt elég jó. Már a második szalonban rátalált álmai netovábbjára és ahelyett, hogy tovább keresgélt volna, azonnal lecsapott rá. Mert sosem használt, gyönyörű volt a ruha. Mert a santung szó simogatta a fülét. Mert a királylány érzést rögtön visszaadta a csodaruha.

 
 

Butaságában nem vette észre, hogy a jövendő férje unja őt. Unatkozik mellette minden este, de még a szex közben is. A számtalan veszekedés közepette az unalom szó mindig elhangzott. Vera úgy érezte, a neve szinonimája a dögunalomnak.

Pedig remekül főzött, csodás virágokat nevelgetett, fűszeres kertje is volt az ablakban. Olykor színházba is eljárt, moziba meg havonta kétszer. Olvasott is. Legtöbbször könnyed, nyári regényeket, amelyekből majd kifolyt a műromantika. Voltak barátnői, akikkel kávézni, bowlingozni járt, de a férje így is unta őt.

Pedig Andor nem volt egy nagyvilági férfi. Humortalan volt és üresfejű, de ezt jól leplezte fellengős szövegével. Vera elképedve látta, hogy az emberek nagy része bedől neki, pedig olyan ostoba közhelyekben beszélt, hogy a nőt néha a sikító frász kerülgette. Önálló véleménnyel sem rendelkezett, a politikában is az aranyközépúton lavírozott és mindenkinek azt bájologta az arcába, amit hallani akart. Talán ezért szerették. Ki szereti az igazságot? Mindenki a hízelgés langyos teste alá szeretne befeküdni. Ő viszont gyűlölte a dörgölőzést. Valószínűleg ezért nem jutott feljebb a ranglétrán a munkahelyén. Nyalni kell, ez biztos, értette és tudta ő, hiszen látta napjában ezerszer. De nem ment neki. Nem morális okokból, inkább csak azért, mert gyáva volt hozzá. Félt, hogy átlátnak rajta és gyorsan visszaterelgetik az íróasztal mögé.

Soha nem szerette a férjét. Hozzáment azért, mert más nem kérte meg 27 éve alatt. Az anyja kétségbe volt esve, hiszen neki már két gyereke is volt azonnal a huszadik évének elhagyása után. Mondta is neki, de nem egy-két alkalommal, hanem tudatosította a lányában ezerszer, hogy az el ne tudja felejteni, hogy nem különösebben szép és érdekes, és örüljön annak, ha valaki szemet vet majd rá. Vera ezt meg is tapasztalta, így könnyen hitt az anyjának.

Való igaz, hogy soha senki nem látta meg benne a többet. Már a külseje is láthatatlan volt. A szeme apró , az orra nagyobb a kelleténél, dereka semmi, talán a lábai voltak formásak, de ezt a legutolsó vigaszként élte  meg. A jó láb még nem elég egy lánykéréshez. Hogy volt humora, hogy voltak nagyra törő vágyai, hogy szeretett volna hattyú lenni, senkit nem érdekelt. A rút kacsa túlságosan erősen küzdött a felszínen maradásért.

De a mai piros ruha nagyon jól állt neki. Benne volt az elmúlt 15 év minden elrejtett kihívása. Megmutatta, alakja mégsem deszka. A szülés mintha némileg javított volna rajta. Megigazította barna, rakoncátlan fürtjeit és a tükörképének ezt mondta fennhangon:
– Na, gyere, menjünk válni!

Jókedvűen lépkedett lefelé a lépcsőn, nyúlt kulcsáért és úgy érezte, most kezdődik valami új csoda, amiben ő főszereplő lesz. Nagyon hosszú ideig volt szürke, miközben forgott a színes filmek tekercse.

Öröme, bátorsága, akkor sem hagyta el, amikor a bíróság épülete felé közeledett. Milyen furcsa, hogy csak pár saroknyira laktak a komor, barna téglás intézménytől, de ő még soha meg sem közelítette. De, egyszer mégiscsak. A békéltető tárgyaláson. Akkor már látta belülről is, de úgy tekintett rá, mintha maga az épület lenne a szabadságának kulcsa. Ez fura képzavar volt, de nem bánta.

Ma, ott mondják ki a felszabadulását. Kitörhet egy vacak, rozsdás kalitkából, ahová önként szállt be és nyomorította magát annyi éve. A hattyúk nem élnek rabságban….

Pedig majdnem szépen folytatódott az esküvő után. Mintha kevesebb lett volna köztük a vita. Az a csalóka érzete volt sokáig, hogy Andor elfogadta őt. Kezdett beleszokni a feleség szerepbe. Képes volt elhitetni magával a hamis látszatot, hogy e mögé bújva gyereket vállalhasson. Léna megszületése után két évig tartott még a ködfátyol, amivel takarta önmagát, aztán egy kora nyári napon szétoszlott. Új nő jött a képbe. Tudtával először, de utána már egyre többször. Jöttek-mentek, de Andor mindig tagadta őket. Pedig a mailek, az sms-esek, a papírocskák a zakók zsebében, mind-mind lebuktatták. Olyan ostobán hazudott, hogy Vera sokszor megsajnálta. Nem szerette, de azért szánta benne a buta embert. A lánya apját. Mégsem vált. Gyáva volt, ötlettelen ész szorongott. Egy tucat évnek kellett eltelnie, mire rájött, képes lesz élni nélküle. Na, nem a lénye hiányzott, inkább a biztonság, amit egy házasság nyújthatott.

Biztonság? Ezen jót nevetett, ha eszébe jutott. Mit kapott ő? Fedelet a feje fölé, fölényes pillantásokat, kioktató szöveget, becsmérlő megjegyzéseket a külsejére vonatkozóan. Ezt nem tudta elhagyni? Miféle gyávaság ölelte körül a szívét és kötötte gúzsba a kezét, hogy nem tudott mozdulni?

Mielőtt a hatalmas, barna kapu kilincsét lenyomta volna, megszólalt a telefonja. Zavartan keresgélt a táskájában, de a telefon nagyon mélyen rejtőzött. Mire megtalálta, abbamaradt a csörgés.

A kijelzőn látta, hogy Ancsa kereste, akihez millió éves barátság fűzte. Már az oviban is barátok volt. Valószínűleg gratulálni akart neki a döntéséhez és sok szerencsét kívánni az elkövetkező életéhez. Nem hívta vissza. Majd utána elmesél neki mindent töviről-hegyire, ahogy máskor. Ancsa életének minden momentumát ismerte. A legmélyebb érzéseivel is hozzá fordulhatott. Soha nem csalódott benne. Ő volt az, aki, ha kellett, bármikor vigyázott Kislénára. Mondta is mindig, hogy a lány tiszta apja. Ha ránéz, Andort látja mosolyogni. Ezt Vera nem díjazta, de hát az emberek ilyenek.  Muszáj nekik hasonlítgatni a gyereket valakihez.

Gyorsan lehalkította a telefonját és szapora léptekkel indult fel a szürke márványlépcsőn. A 105-ös szoba volt a megváltásának helyszíne. Andor már ott ült a folyosón, egy fehér műanyagszéken. Amikor meghallotta őt, felnézett, de nem mosolygott.  Pokolian ideges volt. Világoskék inge frissen vasaltnak tűnt. Pedig nem is tudott vasalni. Biztosan az új nő…Ez jutott Vera eszébe. Sejtette, hogy fél éve van valakije, akit nagyon rejtegetett. Az utóbbi időben még arra is képes volt, hogy a nőügyeivel dicsekedjen a feleségének. Mindegy volt már mindkettőjüknek, hiszen váltak. Vera örömmel nyugtázta, hogy a szemei kialvatlanok. Csak nem bánja az elmúlt éveket? Vagy most vágott belé a gondolat, hogy Kislénát elveszítheti?
– Minden rendben? – kérdezte, amikor egészen közel ért hozzá. A férfi bólintott.
– Nem gondoltad meg magad? – hangzott el a váratlan kérdés. Vera lemerevedett. Ez most komoly? Valóban ezt kérdezi a válás kimondása előtt pár perccel?

Ránézett, viccel-e. Azt hitte, rosszul lát, amikor a férfi szeme sarkából egy könnycsepp gördült alá. Sír? Az nem lehet. Andor soha nem sírt. Egyetlenegyszer sem látta, hogy meghatódik valamin. Még az apja temetését is száraz szemmel csinálta végig. Most meg könnyezik? Volt ebben valami groteszk. Szánalmasnak találta, mégis mosolygott. Az elmúlt 15 év megkeményítette. Messze volt már a fiatal, fehér-habos ruhában billegő lánytól, aki bizonyítani akarta a világnak, hogy férjhez tud menni. Az már rég meghalt.
Ma a piros ruhás, diadalittas nő volt.
– Még véletlenül sem. Nélküled akarok élni!
Végre kimondta. Higgadtan, minden drámázás nélkül. A férje arca mintha halványabb lett volna egy árnyalattal, de az is lehetett, hogy képzelődött.
– Akkor ideje új életet kezdenünk… Mással. Másképp.

Mielőtt erre Vera reagálhatott volna, beszólították őket.

Talán öt perc sem volt, míg a köteléket hivatalosan is elvágták. Érezte a szívében fickándozó kiskutyaboldogságot.
Ez volt az, amire másfél évtizede vágyott. Felkapta a táskáját és annyira gyorsan fordult az ajtó felé, hogy nekiment az asztal sarkának. Egy kiálló csavar azonnal felszakította a harisnyáját.

– Vigyázzon! – szólt rá komoly hangon a bírónő, de már késő volt.

Felrántotta az ajtót és a beáramló levegő lehűtötte az arcát. Ettől nevetnie kellett. A folyosó végén csinos, tarka ruhában Ancsát pillantotta meg. Egy pillanatra eszébe villant, hogy nem is mondta meg neki a válás pontos időpontját, de aztán nem törődve ezzel, repült feléje. Az arca ragyogott. Ancsa nem rá nézett, hanem háta mögött a férje, a volt férje tekintetét kereste ártatlan rajongással.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here