Az ajtóban a nagyon jóképű és nagyon mosolygós Walter Schmidt állt.
– Az isten szerelmére, te hogy kerülsz ide? – kiáltott fel a házigazda, és egy gyors pillantással nyugtázta katasztrofális kinézetét. Messze nem úgy nézett ki, mint ahogy ennek a férfinak a tekintetében láttatni akarta magát.
– Ez aztán a fogadtatás! Semmi, örülök, meg de jó, hogy visszajöttél, főnök? – nevetett a férfi, de volt hangjában némi neheztelés.
Világoszöld vászoningben, fehér nadrágban, egyik kezét zsebre vágva elmehetett volna a francia Riviéra bármelyik városába, hogy női szíveket bolondítson magába. Ehelyett ott állt a kanyargós utcácska negyedig se kész üzletében, Dalmácia legpazarabb városában, és a nőt nézte, aki miatt felforgatta az életét.
Barátai és munkatársai komplett bolondnak nézték, amikor bejelentette, hogy nem akar Berlinben maradni, hanem új székhelyet nyit, méghozzá egy csodás dalmát városban, ahol bár akkora jövedelemre nem tesz szert, mint mondjuk a horvát fővárosban, de azért nem fog éhezni, ebben biztosak voltak. Walter tényleg elhatározta, hogy megváltoztat mindent, amit eddig fontosnak tartott. Kapuzárási pánik ide vagy oda, érezte, hogy nincs szüksége napi 14-16 óra munkára, és a pénz és a hatalom nem minden. Ezt sokan nem értették meg körülötte, mert ennek a két dolognak a fontossága annyira nagy, hogy világháborúk zajlottak le, hogy bebizonyítsák, semmi más nem számít. Ő azonban éjszakákon át töprengett, és arra az elhatározásra jutott, hogy ezentúl annyit fog dolgozni, amennyiben örömét leli. Amikor visszajött a városba, megszállt egy szállodában, és egy teljes estén át nézte a tengert, a csillagokat, majd döntött. Nem, egy élet nem állhat munkából, örökös hajtásból. Elérkezettnek látta, hogy lassítson. Persze mindehhez az is hozzájárult, hogy abban reménykedett, hogy elnyeri Rozi szívét, aki mellette fog dolgozni, de ha nem is egyezik bele, akkor együtt fognak élni, és vele kerek lesz az a világ, ami addig sosem volt az. Két válással a háta mögött tudott egyet s mást a házasságról. A boldogtalan és kiüresedett házasságról könyvet is írhatott volna. Lise és Roberta se volt hozzávaló, de neki úgy tűnt, nincs érzéke a rendes nőkhöz. Most azonban hitte, hogy rátalált arra, akivel leélheti az előtte álló pár évtizedet, ha még jut neki annyi.
– Jaj, ne csináld már! És nem vagy a főnököm, bárhogy próbálkozol! – kacagott az asszony és betessékelte. – Ne nézz szét, és engem se nézz, mert ma reggel nem vagyok a csúcson! Valahogy mindenki akkor talál rám, amikor a legpocsékabb formában vagyok.
Sofija somolyogva hallgatta az évődésüket, és bár nem értette a magyar szót, azt azonnal észrevette, hogy a két ember, akit maga előtt lát, vonzódik egymáshoz. Baj viszont az volt, hogy erre Rozi is rájött, és megijedt. Kis híján elfelejtette, hogy épp belekapott egy másik kapcsolatba, és jóképűség ide vagy oda, neki ott volt Zorán, aki szintén kedves volt hozzá. A fiatal lány sebtében lenyelte az utolsó falatot, és felkapta táskáját. Olyan gyorsan köszönt el, mintha menekülni támadt volna kedve.
– Rozina, beszélnünk kell! – közölte Walter, ahogy kettesben maradtak.
– Ajjaj, de komolyan mondod! Csak nem akarod megkérni a kezem?
– Most nem! – mosolyodott el a férfi. – De szeretném, ha az új irodámat te vezetnéd a városban.
– Itt? Az új irodádat? Eddig csak Pestre próbáltál visszacsábítani.
– Igazad van, de rájöttem, hogy más módszerhez kell folyamodnom. Legyél te a jobb kezem, és olyan fizetésed lesz, amilyet akarsz. Veszek egy kis lakást a szomszéd falvak egyikében, és ha van kedved hozzá, jobban megismerhetnénk egymást. Mit szólsz hozzá?
– Kérsz egy kávét? Vagy teát? Másom nincs, sajnálom! Kicsit mintha még mindig nem laknék itt! – hangzott a sietős válasz, kibújva az igen és a nem börtöne alól.
Walter nem vette észre a bizonytalanságot, ami a nőből áradt, de kócos haját, kinyúlt pólóját igen és nagyon tetszett neki. Érezte, hogy kifejezetten izgatja, hogy Rozi nem egy kikent-kifent porcelánbaba, amilyenek a feleségei voltak. Mintha tanult volna a velük való kapcsolatokból, súgta a fülébe egy gonosz kis kobold, aminek most kivételesen örült.
– Kávé jó lesz, de csak egy kevés, mert nemrég ittam, és a végén még felmegy a vérnyomásom! Bár, ha téged látlak, nem csoda!
– Ejnye, Walter, eddig nem tapasztaltam, hogy te a szavak embere lennél! Most meg le akarsz venni a lábamról? – Rozi zavarba jött, de tetszett neki a dolog. Öregszem, hülyülök, gondolta. Ketten vannak oda értem, és én mindkettőjüket kedvelem…Mi lesz ebből?
– Nem hinném, hogy nem tudod, hogy kedvellek! – jelentette ki a férfi, és közelebb lépett hozzá. – Ritkán mondom ki, mit érzek, de te valahogy kihozod belőlem a jót.
– Köszönöm, de most adok egy gyenge kávét, ülj csak le oda! – mutatott az egyik rozoga székre.
Mi a fenét csinálok, morogta, de válaszra nem volt ideje, mert vendége hevesen átölelte és belecsókolt a nyakába. Mielőtt meglepődhetett volna, ajkán érezte a férfi puha, izgató száját, ami követelőzve próbál utat törni a testéhez, ahogy elkalandozó keze is. Rozi alig kapott levegőt a váratlan támadástól, de esze ágában sem volt tiltakozni. Férje mellett nem sok szenvedélyben volt része, és megcsappant nőiessége az évek során jó pár gyomrost elbírt. Walter, aki egészen más volt, mint Zorán, megmutatta, hogyan kell testestől-lelkestől magához vonzani egy nőt, és ehhez elég egy csók, egy szoros ölelés egy kora délelőtti órán. Ám mielőtt a pár átadta volna magát a szenvedélynek, kopogtak az ajtón. Az egyiküknek se tűnt fel, hogy már résnyire nyitva volt, és csak udvariasság vezérelte a lányokat. Pontosabban Zitát, aki legelsőként nyomakodott befelé. Még látta, ahogy a pár szétrebben, és hirtelen hányingere támadt. Biztosan téved, gondolta, hiszen anyja más férfival kavar. Azzal, akivel ő akart volna a Ian megismerése előtt. Vagy mégsem?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
