Köszönet mindenért

A hála a legtöbb embernek nem erőssége. Sokan nem szeretik azt a kellemetlen érzést, hogy tartoznak valakinek valamivel, még ha ez nem is más, mint a köszönöm szó. Szorongást ébreszt bennünk, ha valaki egy adott időszakban tudott a gyengeségünkről és segített. Sokan azt hiszik, hogy ha segítenek a bajban akár pénzzel, akár más formában, akkor az iránt, aki a kezét nyújtotta, hálatelt szívvel lesznek. Természetesen akad erre is példa. A népmeséink is mondják, hogy jótett helyébe jót várj, de nem biztos, hogy attól, akinek adtuk.

Figyeljük meg, hogy sokan, akik valamilyen módon részesültek a segítségnyújtásunkban, egy idő után elkerülnek. Ez szinte érthetetlen, mert jók voltunk hozzájuk, mégsem értékelik. Ha igen, akkor is gyorsan elfelejtődik. Ebben az esetben is, mint oly sokszor, rácsodálkozhatunk az emberi természet furcsaságára.

 
 

Azon töprengtem egyik este, hogy mennyi mindenért jár kimondott és ki nem mondott köszönet az életem során. Olyan dolgokért is, amelyek az adott pillanatban nem azt sugallták, hogy hálás leszek értük. De idővel meg kell köszönnöm a jót, a rosszat, a keserűséget, a vidámságot, mert ettől lettem az, aki vagyok. Mindezektől válik a mi kis formálható gyurmánk egy olyan szoborrá, ami lassan márvánnyá szilárdul. Jó esetben. Így most hálás leszek:

Köszönet mindenért, a sok nevetésért és sírásért. Köszönöm, hogy világra jöttem akarva vagy akaratlanul. Hogy nő vagyok és azzá értem, akivé lennem kellett. Hogy tudok szeretni és szerettek, szeretnek sokan. Köszönöm az átsiratott éjszakákat, az utána következő duzzadt szemű reggeleket, amikor fel kellett állni és menni kellett tovább, mert nem maradhattam a padlón, hiszen új nap kezdődött. Hálás vagyok azoknak, akik bántottak, bíráltak és szemembe mondták, ha eszement voltam, ha bolond vagy meggondolatlan. Ha ez nem is látszott, szívem mélyén biztosan elfogadtam sok tanácsot, bár a makacsságom akadályozó tényező.

Köszönöm, hogy olyan emberek keresztezték az utamat, akik építettek, de sokan olyanok is, akik rombolásukkal akaratlanul is erősebbé tették a váram. Új alapanyagokat kellett keresnem és új szisztémát kellett kidolgoznom, hogy nem omoljon össze a fal. Ehhez erős alapokat kaptam. Nem inoghattam meg, mert a szüleim nem azt mondták, hogy rajta, legyél csak egy kupac kő, amit lassan elhordanak az emberek, hanem ha kellett megrángattak és egy tekintet is elég volt ahhoz, hogy tudjam, az erő bennem van, csak ki kell bányászni.

Voltak felém elvárásaik, megkövetelték tőlem a becsületet, a tiszteletet, az el nem fogyó akaratot. Hogy én mennyire voltam és vagyok képes ennek megfelelni, nem tudom. Már hosszú ideje csak önmagam felé akarom ezt megélni. A saját tükörképemre akarok úgy nézni, hogy bátran tudjak mosolyogni.

Köszönöm, hogy szerettek szerelemmel. Ha megbecsültek, ha fontos voltam, ha a szavaim, érintésem, a hangom kedvessége valakinek örömöt okozott. Ez nekem is boldogság volt, mert nem hiába éltem.

Köszönöm, hogy anya lehettem, mert nőként élni, lefeküdni, felkelni is csodálatos, de anyaként az egy másik világ. Ahogy anya lettem, másképp néztem mindenre. Előjött a harcos énem és tudtam, hogy a felelősségem óriási lett. Jött valaki, aki mindenben tőlem függött, és a kezem lassan engedte el. És nekem is el kellett engednem, mert ha jól csináltam, akkor egy ép, egészséges lelkű ember került ki a nagyvilágba, és a hatalmas könyvből kilépett, hogy a való világban megtalálja az ő kis könyvét. De hogy jól végeztem-e a dolgom, talán sokáig nem tudom még meg…Csak nézem az Élet nevű színházban, hogy a szereplők hogyan teljesítenek és a kulisszák mögül tapsolok szívszorongva.

Köszönöm, ha mások észrevették bennem a jót és azt meg főleg, ha én láttam másokat különlegesnek. Ha adtak nekem önmagukból, az idejükből, az erejükből, elfogadtam, és elraktam mélyen a szívembe.

Köszönöm azt is, ha valaki csak keresztülsétált az életemen, mert valamilyen lenyomatot biztosan hagyott bennem. De ahogy olvadni kezdett a hó a szívem decemberi ösvényén, már látszódott, hogy el is tűnik minden, mert ők csak átutazók voltak. Vannak emberek, akiknek menniük kell, nem szabad őket holmi kapaszkodással visszatartani. Mosolyogva kell búcsút inteni, mert a feladatuk ennyi volt. Ezt igen nehéz elfogadni, az önsegítő könyvek nem nyújtanak támogatást. Rengeteg időbe telt, míg megértettem, hogy a válaszok a feltett és mélyen elhallgatott kérdéseimre is bennem vannak.

Hát ilyen ez a december…A számvetés hónapja. Is. A karácsonyi vegyünkmegmindent őrület elején ne feledjük megköszönni azt, amink van. Felszabadító érzés.

És köszönet mindenért…

fotó: Pinterest

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here