Lábikó ugyanolyan barna tyúk volt, mint a többi, ami ott kapirgált a falusi ház udvarán. Nem volt sem kövér, sem sovány. Jámbor volt, nem rég kezdett tojni. Álmában sem gondolta, hogy egyszer egy babakocsiba kerül csecsemőnek álcázva. De hogyan is gondolhatott volna ilyet egy ostoba tyúk a cseppnyi eszével?
Ez mégis bekövetkezett egy nyári napon. Augusztus volt. Az udvaron álló eperfáról potyogott az érett, fekete eper. Lábikó szívesen csipegette. A csőrét megszínezte a gyümölcs, de őt nem zavarta. A házban lakó kislány egész délután figyelve a szelíd jószágot, eldöntötte, kisbabát csinál belőle.
Évek óta könyörgött egy testvérért, de azt nem tudta, hogy ehhez két embernek szeretnie kellene egymást. Az ő szülei pedig nem szerették. Az apja lenézte az anyját, aki egy semmi kis fodrász volt a faluban. Mindig kezében volt a cigaretta és idegesen futkározott a vendégek között hétköznap délutánonként. Nem igazán kedvelte a munkáját, de máshoz nem értett. És a fodrászüzletben legalább pletykálkodhatott.
Tündi apja irodista volt. Már a szó is furcsán hangzott. De falusi berkekben nagyon jól csengett. Minden nap elegánsan, nyakkendőben ment dolgozni. Fekete, hullámos haját úgy igazította meg reggelente az előszoba tükre előtt, hogy tudta, sikere lesz a benn dolgozó fruskáknál. Ő volt a főnök, kötelező volt elalélni tőle.
A felesége évek óta némán tűrte az olcsó flörtöket. Egyvalamivel dacolt csak: az éjszakai együttlétekkel. Azokat határozottan megvonta a férjétől. Ha tiszteletet nem kap, testet ingyen nem ad, gondolta.
Így nem jött a testvérke. Ezért lett Lábikóból kisbaba.
Tündi nézte a tyúkot, figyelte, ahogy gondtalanul szedegeti a földön talált eperszemeket. Kitalálta, hogy bebugyolálja egy ócska rongyba és tologatni fogja. Nagyon jó helye lesz abban a babakocsiban, amit tavasszal kapott az ötödik születésnapjára.
Gyönyörű, piros babakocsi volt. Még pöttyös függönyt is varrt rá a nagymama. Tündi tapsikolt, amikor meglátta. Ilyen kocsija nem volt senkinek az utcában, de talán az egész faluban sem. A büszkeség majd szétvetette.
Lassan elkezdett a tyúk felé óvatoskodni. De az résen volt. Megsejtett valamit. Azonnal megugrott, ahogy a kislány feléje nyúlt.
– Gyere ide, Lábikó! Nem bántalak! – mondta neki a lány mézesmázos hangon.
A kakasfeleség bizalmatlanul nézett. Látszott rajta, esze ágában sincs megfogatni magát.
Tündi próbált türelmes maradni. Még egyet lépett a tyúk felé. Az meg csak hátrált méla tekintettel. Nem futott el, csak bámult bambán.
A kislány mérgesen toppantott a lábával.
– Buta! – kiabált rá. De a tyúkot ez nemigen sértette. Hátat fordított neki és méltóságteljesen elvonult. Az udvar sarkában a hetyke kakas végignézte a jelenetet. Nem avatkozott bele, pedig ha megtette volna, Lábikó nem kerül a babakocsiba, hogy az utcán tologassák szégyenszemre.
Ez most nem az ő dolga volt. Pillanatnyilag a többi felesége jobban érdekelte, mint Lábikó.
Tündi cselhez folyamodott. Bement a pajtába és egy kis kukoricadarát hozott ki. Akkurátus mozdulatokkal keverte össze egy kis vízzel. Közben fél szemmel leste a tyúkot, hátha az kedvet kap a finomsághoz. Lábikón látszott, besétál a csapdába. Megérezte a finom daraillatot és nem tudott neki ellenállni.
– Buta! – gondolta újra a kislány diadalmasan. – Most megvagy.
Pár pillanat múlva erősen szorította. Majd kinyomta belőle a szuszt. De Lábikó fura módon nem kapálózott. Hagyta magát egy bolyhos takaróba gyömöszölni.
Pillanatok alatt benne is volt a szépen felfüggönyözött babakocsiban és útra készen, nyomorogva várta a világkörüli kaland kezdetét.
Tündi élvezve ravasz tettének diadalát, kitolta az utcára babakocsit és tologatni kezdte. Nem kellett messzire mennie, pár háznyira kinn ültek az utcasarkon az öregasszonyok. Hangosan vitatták Szabó Pista cselekedetét, aki szombat éjjel megszöktette szomszédja feleségét. Már túl voltak árkon-bokron.
Ahogy odaért, a vénasszonyok elhallgattak.
– Csókolom – köszönt illedelmesen.
Hümmögés volt a válasz.
Az egyik asszony kaján vigyorral a képén megkérdezte:
– Csak nem testvérkét hozott a gólya?
A többiek hangosan nevettek az olcsó viccen. Szemmel láthatólag nagyon eredetinek érezték a kérdést.
– De igen! – mosolyodott el a kislány.
A szeme tele volt ártatlansággal. Ekkor lett Lábikóból a régen vágyott hugica.
– Megmutassam? – érdeklődött bájos arccal.
Mindannyian lelkesen bólogattak. Az egyik, az undok felállt és a babakocsihoz lépett. Arra számított, egy játék babát fog látni, de amikor elhúzta a függönyt, a szája tátva maradt a meglepetéstől. Egy tyúk nézett vissza rá.
Erre éles, harsány nevetésbe tört ki. A többiek megütközve nézték.
– Őt hozta a gólya? – kérdezte visítva a röhögéstől.
Tündi megbántódva hajtotta le a fejét. Az asszonyok mind odatódultak a babakocsi köré és visongtak, mint egy rakás csitri.
– Na, ez szép! Kovács Bandi csak tyúkot tud csinálni a feleségének… – kiabálta az egyik.
– Bezzeg Julikának… Annak, biztos nem – kiabálta a másik.
Zengett az egész utca. A vénasszonyok remekül szórakoztak. A kislány nem értett semmit. De a gúny a szívét mardosta. Kinevették őt és Lábikót. Mély megbántottsággal, hirtelen mozdulattal nekilökte a babakocsit a leghangosabb öregasszonynak, és annyit mondott dühösen:
– Mennünk kell!
Azzal sem törődött, hogy a váratlan mozdulattól megbillent a kocsi és kis híján kiesett belőle a tyúk.
Villámgyorsan tolta el onnan a tyúk-csecsemőjét. Még a következő sarkon is hallotta, hogy rajta nevetnek. Utálta mind. Elrontották a szép napját, a csodás sétáját. Belepiszkítottak az álmába, mert kinevették Lábikót, aki soha nem lehetett az ő testvére, de pár pillanatig, a függöny mögött elrejtve, azt hihette, hogy igen.
Lábikó ekkor kidugta a fejét a függöny mögül és kotkodálni kezdett.
fotó: Pinterest
