Kedves Múlt!
Hosszú ideig próbáltam jóban lenni veled. Elfogadtalak, néha megsirattalak. Olykor tagadtalak. Mindent megtettem, hogy ne legyél része a mának. Persze volt benned jó is, és kevésbé értékes is. Éveken át úgy próbáltam védekezni ellened, hogy széppé varázsoltalak.
Azt hittem, hogy ha nem veszem észre a szennyes kis hiányosságaid, akkor leveted a régi ruhád és előttem újban parádézol. Hittem, hogy átfesthetek mindent, mert a percek, napok távolodtak, és én szerettem volna jótékony homályba süllyeszteni mind. Nappal még többnyire sikerült is, de éjjel felriadtam és kerestem az aznapi örömöt. Hiába volt. Reszkettem és órákon át rázott a hideg.
Menekülni sose könnyű, mert az ember mindig átlátszó marad egy ideig. Nincs az az óra, az a távolság, amely eltávolítaná az emlékeket, amiket már nem akarunk magukban látni. Keményen küzdötten ellenük, mégsem változott semmi.
Aztán gyűlölni kezdtem mindent, ami mögöttem volt. Feketére festettem az időt, a teret és az embereket, mert annyira fájt, hogy megváltozott az élet. Pedig nem is az élet alakult át, hanem én, aki egyre távolabbra kerültem a régi önmagamtól.
Rájöttem, hogy ezer módon hibáztam, tévedtem, bántottam. Elkövettem minden rosszat, amit el lehetett magam ellen. Mások ellen is. Gyűlöltem a testem és a lelkem. Szidtam a szemem, ami látja a jót, és a bőröm, ami érinti a fényt.
Bolond voltam. Szúrtam és döftem magam körül, mert nem szerettek úgy, ahogy én akartam. Eközben én szerettem legkevésbé önmagam. Káromoltam istent, embert és nem találtam helyem, pedig rég meg lelhettem volna, ha észreveszem a fészket, ahol elszunyókált a lelkem.
Szerelmek jöttek-mentek az életemben, de csak félszemmel néztem rájuk. Fel nem foghattam, mit szeretnek rajtam, mit várnak tőlem. Én én akartam lenni, miközben azt sem tudtam, ki vagyok. Gyűlöltem még a kék eget is. Ha tehettem, belerúgtam kőbe-fába, miközben jajkiáltásomat nem hallotta meg senki.
Sírtam üres kertek sarkaiban, könyvek felett keservesen és riadtan, mert nem volt senki, aki mellett örömömet leltem.
Néha, egy-egy napon, amikor félrenézett a rossz, nevettem egy nagyot. Olyankor sütött a nap rám, és kinyíltak bennem a fényvirágok. Ezekben a pillanatokban elhittem, hogy van számomra remény.
A jövő után nem kapaszkodtam. Élni akartam most és holnap is. Élni és szeretni valakit. Azt a valakit, akit jól ismertem. Társam volt, követőm és rajongóm. Nyári reggeleken üzenetet hagyott a tükör szélén. Azt írta, szép vagyok és jó. Kinevettem, de csak számmal, mert a szívem örömbe öltözött. Nem hazudott, mert egy voltam a világmindenségben és jöhetett volna bárki, nem cseréltem volna vele. Nekem kellett megtanulnom szeretni azt az embert, akivé lettem az idő által.
Kedves Múlt! Már nem tartóztatlak. Nyitva az ajtó, és kérlek, távozz úgy, hogy nem nézel vissza! Csak akkor integess, amikor a horizonton már nem látod ajtóm körvonalát! Búcsúzzunk nevetve és tiszta szívvel! Ég veled!
fotó: Pinterest
