Nem igazi levél lesz ez, mert már nem tudom eljuttatni hozzájuk, és az se biztos, hogy azon a helyen, ahol ők vannak, a postás kézbesítené. Mégis hiszem, hogy valamilyen módon elér hozzájuk. Inkább mesélek róluk, magunkról…
Nem kívánt gyerekként jöttem világra, szüleimet összeboronálták, mindketten mást szerettek, de nem volt más választásuk, mint elhagyni a szülői házat. Így nem fogantam könnyen, hiszen nem volt köztük szerelem, ma úgy mondanánk, még kémia sem. Valahogy mégis lekívánkoztam onnan, ahonnét mindnyájan jövünk, és nem tudni miért, én olyan szülőket választottam, akiknek sose voltam elég jó. Fakadhatott ez az egymás iránti szeretetlenségükből, de az se volt segítségemre, hogy lány lettem. Pokolian nehéz annak a gyereknek, akinek egész életében bizonyítania kell, hogy nem véletlenül van a világon. Mást se tettem, mint meg akartam megmutatni, különösen apámnak, hogy érdemes vagyok a figyelemre és a szeretetre. Nehezen hittek nekem. Azt se mondhatom, hogy csalódást okoztam, mert ez így nem igaz. Többek között azért se, mert ahhoz, hogy csalódjanak bennem, észre kellett volna venniük. Sokáig csak úgy voltam a családban. Tengtem-lengtem, és azt láttam, hogy bármit teszek, láthatatlan maradok. Más gyerekek talán kifordították volna sarkukból a házat is, csakhogy törődjenek velük, én inkább visszahúzódtam. Csalódást csak később okoztam, kamaszkoromban, amikor nem akartam a bevált utat járni.
Falun az lett volna a természetes, ha befejezem az általánost, maximum egy középiskolát, de az aztán tényleg felesleges, kivéve, ha valami egyszerű szakmát választottam volna, férjhez megyek. Erre én azzal álltam elő, hogy más akarok. Hadd legyek régész, mondtam, ezen persze hangosan nevettek, majd közöltem, hogy akkor újságíró leszek. Ennél ostobább dolgot nem is mondhattam volna, hiszen ennek aztán se értelme, se haszna nem lett volna. Viszont pénzbe került, amit nem dobáltak ki szüleim az ablakon. Nem értettük egymást. Én nem akartam férjet és gyereket idejekorán, ők meg olyan lányt nem, akit nem igazán érdekel a főzés, sütni pláne nem akar, a kapálás meg egyenesen elrettentő a számára. Nem bírták nézni, ahogy rosszul áll kezemben a munka. Utáltam a baromfiudvart, képtelen voltam megfogni egy tyúkot, hogy levágja anyám. Folyton lehetetlen dolgokról ábrándoztam, főleg színészekről, énekesekről, sok hasznomat nem lehetett venni. Az egyik fő bűnöm az volt, hogy állandóan olvastam. Volt, hogy órákon át a nyári szünetben egy fa alatt, ami szúrta a szemüket, hiszen az tesz ilyet, aki lusta. Sokat veszekedtek velem, és apám mindannyiszor elmondta, hogy amit én csinálok az rossz, hiábavaló, és érthetetlen, hogy tanulni akarok. Ugyan minek?
Már hatodikos koromban elkezdtem írással foglalkozni. Ez persze mívesnek nem mondható költeményeket jelentett a kutyánkról, a virágokról és a télről. Később egy pályázaton második lettem, ami úgy éreztem, feljogosít arra, hogy elinduljak az írói lét rögös útján. Egyre többet írtam, miközben odahaza egyre nehezebben viselték, hogy nem csinálok semmit, mert faluhelyen olvasni és írogatni egyenlő volt a lustasággal. Apám visszafogta magát egy ideig, anyám azonban nem. Sokszor tudatosította bennem, hogy semmire se fogom vinni, jó lenne, ha hasznosabb dolgokkal tölteném az időt.
Fájt, hogy egyetlen egyszer se akarták elolvasni még azokat az írásaimat sem, amikkel sikerem lett. Én azonban nem adtam fel, megpróbáltam erőnek erejével terjeszteni saját igémet otthon. Amíg anyám tésztát gyúrt, én letelepedtem a közelében, és ha akarta, ha nem, felolvastam neki. Vártam, hogyne vártam volna, hogy leesik az álla, elvégre, mint szülőnek, ez lett volna a dolga, de anyám elmerülve a gondolataiban békésen nyújtotta a tésztát, és cérnametéltté darabolta, amit nagyon szerettünk. Nem mondta, hogy jó vagy nem, amit hallott, egyetlen dolgot kérdezett csak: ezt mind te találtad ki? Megsértődtem. Ugyan ki találta volna ki, kiabált kamasz énem, de nem volt szokás nálunk visszaszólni, ezért csak elsuttogtam az igent, és megértettem, hogy hallgatóságom belőle nem lesz.
Bizonyítási kényszerem viszont fokozódott. Szinte versenyben voltunk egymással, mármint a szüleim és én, bár nem tudtak róla: ők egyre kevésbé akarták látni, hogy én nem állok be a sorba, nem teszem, ami elvárható tőlem, és meg egyre jobban igyekeztem megértetni velük, hogy nem is fogok, mert az nem én utam. Mindez persze csak félig adott erőt, mert a majd én megmutatom mögött jókora bizonytalanság is van, mert nem tud másból táplálkozni, mint a dacból meg abból a belső erőből, amit nehéz táplálni, ha senki nem segíti, hogy a parázs ne maradjon csak parázs.
Egész életem e körül forgott. Azt hittem, ha rájönnek, hogy boldogulok a világban, ha lesz helyem, szeretni fognak. Ők viszont egyedül annak örültek volna, ha nem ezt teszem, hanem férjhez megyek, és unokákat szülök nekik. Ez be is következett, mégse láttam rajtuk fene nagy örömöt. Az is lehet, hogy már elkéstem vele, mindenesetre, soha nem adtam fel, mert ez a belső erő, szétfeszíti az embert. Kétségbeesetten ordít, mintha átlátszó üvegfal mögött lenne, amely mögül ki lehet látni, mögé azonban nem. Hosszú évtizedek után jöttem csak rá, hogy soha nem tudom elfogadtatni magam, mert amit nem kaptam meg gyerekként, azt a természetes szeretetet, bizalmat, amit mások, később már nem érem el, mert ennek reménye a napokkal együtt távolodik tőlem. Akit szeretnek a szülei, fel se tudja fogni, mekkora előnnyel indul, mekkora tartalékai vannak. Míg azok, akik örökös küzdelemben vannak, előbb-utóbb megerősödnek, de legbelül ott sikolt bennük az a kisgyerek, aki nem szeretgettek, nem ölelgettek vagy nem dicsértek soha.
Mindennek fájdalma azért csökkent az idők során, mert megtanultam elfogadni, hogy nem érem el a lehetetlent. Ha pedig nem tudok rajta változtatni, akkor jobb ezt elrakni egy fiókba, és kulccsal bezárni. Így lassan megfeledkeztem róla, és egyre ritkábban tört elő belőlem. Szüleim halála után is sokat változott a helyzet, mert már soha nem tudhatják meg, milyen ember lettem igazán, de már nem fog el minden egyes pillanatban a késztetés, hogy elmondjam nekik, köszönöm az erőt, amely abból fakadt, ahogy neveltek. Talán nem lettem volna olyan, amilyen most vagyok, ha másképp állnak hozzám, de az is lehet, hogy ez az egész út nem véletlenül kanyargott így. Már nincs bennem harag vagy szomorúság. Ennyit kaptam, ezzel kell gazdálkodnom. Olyan bolt nem létezik, ahol lehet venni pár kilónyi szülői szeretetet, elismerést. Talán ez se véletlen. Egyesek biztosan el is raktároznának belőle, és annak meg más hátránya lenne. Előnyei is bizonyára.
Mindenesetre itt vagyok, teszem a dolgom, és nem bizonygatom, hogy van értelme az életemnek. Már rég tudom. Hogy kiabál-e néha még bennem a régi kislány, hogy jaj, szeressék szilajon, ahogy József Attila is feljajdult? Igen. De már nagyon ritkán.
Kép forrása: Pinterest
