Talán. Ha képes lennék rá. Nem hazudnék magamnak. Annyit. Nem hitetném el a szívemmel, hogy a rossz is jó, mert gyáva vagyok nemet mondani. Visszagondolva ezer meg ezer alkalommal tettem magam ellen. Azt hittem, ha türelmes, elfogadó és kedves vagyok, azt látni fogod. Láttad, de megszoktad. Láttad, de nem érdekelt. Mert neked az járt.
Túl sokáig hittem, hogy a jóság kifizetődő. Az ostoba mesék elhitették velem, hogy a jóért jó jár cserébe. Ez hamis illúzió, és ebben ringatni magam hatalmas önbecsapás volt. Viszont ehhez értettem a legjobban. A kényszeres igyekezetemet önmagam meggyőzése múlta csak felül.
Ma már mindet másképp csinálnék.
Kihívó lennék és vidám. Nem hagynám, hogy körbefond szívem, mert nehéz kötelekkel kerítetted be, és nem engedted, hogy erősen dobogjon. Elfelejteném, hogy minden percemben rád akarok gondolni, és piszkosul nem hagynám, hogy mindig az legyen, amit te szeretnél. Nem várnék órákon át a semmiben és közben szomorú zenékkel nem nyugtatnám háborgó lelkem.
Ma már tudom, hogy legfontosabb önmagamnak csak én lehetek,
mert a szerelem nem jelent felolvadást. Én viszont akkor valaha megszűntem én lenni, pedig te finoman figyelmeztettél. Nevetve mondtad, hogy mennyire tetszett neked a nevetős, öntudatos énem, amely mellett te is kivirultál. Én mégse hallottam meg, mert úgy éreztem, akkor leszek csak jó, ha minden pillanatban elérhető vagyok a számodra.
Lassan ködöt csináltam magamból, mert a hideg reggeleken még fáztam, aztán bebújtam szerelmed szakadozott köpönyege alá.
Tudom, nem te kérted, hogy így legyen, hiszen te jól csináltad. Szeretted volna, ha úgy élünk, ahogy eddig: szabadon, de fél kézzel kötésben. Én viszont önként kötöztem meg magam, amely számodra riasztó lehetett.
Azt mondják, a nők másképpen szeretnek, mint a férfiak.
Másképpen és nem jól. Nehezen tudják tartani a távolságot. Legalábbis én biztosan, mert rosszul csináltam. Annyira adni akartam magam, amennyire már nem szabad. Nem is kell, mert a másik belefullad. Nem voltam tolakodó vagy rámenős, inkább a túlszeretést erőltettem rád. Azt hittem ilyen nincs, de te egyszer csak hátrálni kezdtél.
Ma már erős lennék.
Megvárnám, hogy észrevegyél igazán. Nem a testem vagy az új cipőm. A hallgatásom, a hiányom és figyelmem eltűnését lesném meg nálad. Gyakran nevetnék veled, mégse engedném már, hogy a nevetések mögött ne vedd észre, ha megbántasz. Mert bántottál. Nem akarattal, de azért szavaidnak éle sebesre karmolta a bőrömet. Ha szóltam, legyintettél. Túlérzékeny vagyok, mondtad, és ne jöjjek a női hisztivel. Lassan már leszoktam arról, hogy véleményem legyen a kapcsolatunkról.
Rosszul csináltam, amit jónak hittem.
Ma már erősebb lennék és megmutatnám az ajtót, amely nyitva áll, de be is tud csukódni. Te csak a könnyen nyílóhoz voltál szokva. Számodra én is nyitott voltam, ami egyet jelentett a védtelen lélekkel. Jónak lenni nem mindig jó. Bár szeretjük ezt gondolni, de csak a mesékben élnek tündérek, akik varázsporral szebbé változtatják a világot.
Ma… Csak az a baj, hogy kettőnknek nincs ma. Számunkra csak a tegnap létezik, ami elmúlt. Mögöttünk van a jó a rossz is, és már nem teríthetem magamra a változás olcsó viharkabátját.
Hogy van-e holnap? Persze, hiszen süt a nap, és ragyog a tavasz. Ha ősz lenne, az is fénylene.
És vagy te meg én valahol a nagyvilágban, csak a MI ment el meghalni egy januári délelőttön.
fotó: Pinterest
