„Ahogy megváltoztatod a saját életedet, ugyanúgy változtasd meg a körülötted élőkét is. Amikor kérnek, ne felejts el adni. Amikor kopogtatnak nálad, nyiss nekik ajtót. Amikor elveszítenek valamit és eljönnek hozzád, tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy megtalálják, amit elvesztettek. De előbb kérj te magad, kopogtass te magad, és keresd meg te magad mindazt, amit elvesztettél az életedben.”
(Paulo Coelho)
Vajon maradtak-e még olyanok közöttünk és körülöttünk, akik nem mennek el szótlanul a bajok mellett? Akik észreveszik, ha a másiknak fáj, ha nincs mit ennie, és nem telik neki jó ruhákra. Sokan hiszik, hogy a szegénység nem túl látványos, hiszen az ország közepén, Pest megyében vagy nyugatabbra még mindig sokan mennek nyaralni, wellnessezni és még mindig teli vannak a plázák, vagy azok éttermei. Becsapós ez a kép, mert a a világ nemcsak abból áll, amit látunk és tapasztalunk. Hajlmosak vagyunk elfelejteni, hogy rejtetten mennyien szenvedhetnek, mert silány ennivaló jut nekik, vagy nem telik osztálykirándulásra, tanszerekre, menő ruhákra, fűtésre.
Vajon vannak-e még, akik tudnak és akarnak adakozni, névtelenül segíteni, akik lehajolnak az utcán az elesettekhez, és nem mondanak ítéletet a hajléktalanok, bántalmazottak és a nincstelek felett? Nehéz elfogadni, hogy van egy réteg, amely fokozatosan gazdagodik, míg mások egyre inkább tűnnek el a süllyesztőben, és nem mernek a télre gondolni. Fázni nemcsak akkor tudunk, ha nagy hó és hideg van, a fűtetlen falak, a penész, a vizesedés sokkal előbb okoz kínszenvedést.
Jó lenne tudni, vajon tudunk-e még jók és önzetlenek lenni más hónapokban is, nemcsak karácsonykor! Hogy észrevesszük-e, ha egy gyerek vagy felnőtt tényleg azért kéreget, mert éhes, és valóban arra vágyik, hogy megpihenhessen egy puha ágyban, miközben mi kidobáljuk az el nem fogyott ennivalót, vagy lecseréljük a bútort, mert nem elég modern már.
Vajon vannak-e még olyan emberek, akik áldoznak a kultúrára, akik vesznek maguknak festményeket vagy szobrokat, akik eljutnak színházba, és emiatt nem kell lemondaniuk semmi másról? Hangsúlyozom, a világ nem Budapest és környékét jelenti, hanem azokat a falvakat, városkákat, amelyeknek a nevét se jegyezzük meg, mert távoliak. Mekkora szakadék tátong a nagyvárosok és az apró falvak között! Mi jut az ottani gyerekeknek, és mi azoknak, akik szüleinek van munkája, és olyan amilyen fizetése.
Egy ilyen világban, ahol egyre nagyobb a távolság egyes rétegek között, meg tudunk-e maradni érzőnek és empatikusnak, vagy elítéljük és megítéljük azokat, akik nem tudnak jobb munkahelyet találni, vagy magasabb fizetésért dolgozni? Tudjuk-e mi az igazi szegénység? Nem az a mórai, amelyben csak egy cipője van a gyerekeknek, ezért felváltva járnak iskolába… Nem túlzás azt mondani, hogy afelé haladunk, csak már nem cipőben mérik a szegénységet, hanem iskolázottságban, abban, hogy vannak lehetőségei úszni, sportolni, szabadidőben olyasmit csinálni, ami kikapcsolja.
Vajon a felnőttek a mai világban a munkán kívül ráérnek-e valami másra? Képezik-e magukat, akarnak-e többek vagy jobbak lenni magáért a tudásért vagy a szórakozás kedvéért? Van-e értéke a tudásnak, az illemnek, az intelligenciának? Fontos-e még a jómodor, a választékos beszéd és a helyesírás? Tudom, a kérdések költőieknek tűnnek, de nem azok. Maradt-e még vágy az emberekben, hogy ne csak ostoba robotként, vagy rabszolgaként tengessék az életüket, miközben a tévében és az interneten azt látják, hogy a német, holland, dán nyugdíjasok tele vannak élettel, pénzzel, kirándulnak, nevetnek és eszük ágában sincs meghalni idejekorán. Tudunk-e még irigykedés nélkül nézni másokra, és nem szidni őket, mert többre képesek, mint mi?
Vajon manapság az emberek mernek-e még vágyakozni, reménykedni, hinni a jövőben? Lehet-e, érdemes-e még gyűjtögetni, takarékoskodni, álmokat és terveket szőni? Mindezt időtől és helytől függetlenül.
Merünk-e még kiállni az igazunkért, anélkül, hogy félnénk? Fontos-e még a mai ember számára az önbecsülés, a hit, a tettvágy és a becsület? Muszáj-e hazudni a jót, a kellemest, hogy fenn tudjunk maradni a víz felszínén? Hogy rajtunk múlik-e az életünk, nagyon fontos kérdés. Rajtunk is, ez bizonyos.
Kép forrása: Pinterest
