Könyvtárnyi irodalom van már a boldogságkeresésről. Mindenkinek van egy jó mondata, egy rakás tippje, életvezetési tanácsok tömkelege nyomódik a képünkbe akarva akaratlanul. Mintha mindenkinek boldognak kellene lennie mindenkor. A 21. század embere elvárja, hogy ez is, mint minden, gyorsan, lehetőleg könnyen és azonnal bekövetkezzen. Ha ez nem így történik, márpedig elég valószínű, hogy nem, akkor kétségbeesik, hibáztat vagy kapaszkodókat keres. De arra a kérdésre, hogy mi is a boldogság, talán senki nem tud jól válaszolni.
Ha abban maradunk, hogy boldogság annyi, mint jól érezni magunkat a bőrünkben, önazonosnak lenni, akkor már adtunk is valamiféle választ. Természetesen nem mindenkinek megfelelőt, de nem is ez a cél.
Vajon jó érzés-e a mások boldogsága? Persze azonnal sietünk a sztereotip válaszokkal, mert hogyne örülnénk annak, ha szeretteinknek jól megy. A világon a legkézenfekvőbb a gyermekeink boldogsága. Szeretünk boldog emberek közelében lenni. Ezeket mind-mind soroljuk, de vajon igaz-e mindez?
A körülöttünk lévők boldogsága és most zárjuk ki a szűk családot, vajon boldogsággal tölt el bennünket? A szomszéd kertje, autója, fiatal felesége, jóképű férje ad valamit az életünkhöz? Nem valószínű. Örülünk annak, ha a közvetlen környezetünkben valaki sikeres, eléri a céljait, tervei vannak, amelyek szép lassan megvalósulnak? Tetszik-e nekünk az, hogy nyáron oly sokan utaznak, képeket posztolnak, már reggel is szépek, szerelembe estek, fogytak laza 20 kilót és folyton mosolyognak?
Valahogy ez nem fér mi begyünkbe. A Facebook a legfelháborítóbb boldogság-közvetítő, mert elképesztő mennyiségű szerencselovaggal, konyhaművésszel, kapcsolati státuszukat fitogtató libidó – bajnokkal találkozhatunk. Az emberek jó része beáll a sorba, mert mindig tartozni kell valahová. Ha nem tud semmit felmutatni, akkor bírál. Kevés az olyan, aki ellent tud állni a kísértésnek és nem akarja megmutatni, miben jó. Ez a nem vagyok a tucatba illő-érzés korunk rákfenéje.
Persze sokan gratulálnak. Folyton gratulál mindenki mindenhez. Ahhoz, hogy valaki ügyes a konyhában, hogy szép a fű a kertben, nem hajlik földig a fűzfa és a békák csak este nyolc után kuruttyolnak a tó partján. Vannak igazi sikerek is, olyan hagyományos, amiért valaki megdolgozott, letett az asztalra valamit, ami csodálatra méltó.
Vajon ezeket jobban szeretjük, elfogadjuk? Nehezen. Minden egyes siker arra emlékeztet bennünket, hogy mi kevesebbek vagyunk. Egyre kevesebben örülnek mások sikereinek. Sokkal könnyebb összesúgni annak háta mögött, aki nevet, hogy biztosan nem tud nyugodtan aludni, valószínűleg örökölt, csalt, lopott, hazudott. Végtelenül könnyen mondjuk ki rájuk az ítéletet, pedig az ítélet csak annyi, hogy egyesek nem boldogulnak jól, mások viszont igen. Az utat soha nem irigyeljük és végig sem akarjuk gondolni. Elbagatellizáljuk.
A boldogság irritáló is. Persze ezt nagyon kellemetlen kimondani. Ezért mosollyal takarózunk, és hamis mondatokban ismerjük el. A boldogság háta mögött pedig összesúgunk, kibeszéljük. Bármekkorát változott a világ az elmúlt 100-150 év alatt technikailag, az emberi lélek nem követte.
Az emberi természet megmaradt olyannak, amilyen mindig is volt. Nem képes túlszárnyalni önmagát és elfogadni a különbözőségeinket. Nem is könnyű megemészteni mások életét, ezért alakul ki gombóc a torkunkban (nem a sírástól!), ha azt látjuk, na, nekik fene jól megy, pedig semmivel sem tűnnek okosabbaknak, szorgalmasabbaknak.
Az irigység és a féltékenység juttatott-e valakit jobb pozícióba anélkül, hogy az a valaki beleroppant volna? Valószínűleg igen. Tehát megéri? Nem hinném. Lehetünk-e úgy boldogok, hogy nem vizsgáljuk mások munkáját mikroszkóp alatt?
A válaszait ki-ki megtalálja egy idő után önmagában…Nagyító nélkül is. Ha akarja…
