Amikor apánk beteg lett, nem tudtuk, mennyire súlyos állapotban van. Mindig kemény, makacs ember volt, a betegséggel szemben se mutatott engedékenységet. Eszünkbe se jutott, hogy valami vagy valaki legyőzheti, hiszen örök harcosnak láttuk. Hogy a sors keze durvább-e vagy a jó isten odafenn, nem tudom megmondani, bár sokszor elbeszélgetnék az Úrral terveit illetően. Fel nem tudom fogni, mi szüksége van neki egy csecsemőre, egy méltatlanul haldokló öregre, vagy egy kisgyerekeit magára hagyó, rákos anyukára. Attól a mondattól, hogy útjai kifürkészhetetlenek, ordítani tudnék, remélem, hogy ő maga nem mondja ki.
Érdekes, hogy sokaknál isten csak férfi lehet, pedig akárhogy nézzük, a nő növeszti testében a magzatot, a nő képes kihordani, megszülni és utána táplálni. Mi ez, ha nem isteni feladat? Szóval ezek után mondhatnám, hogy volna miről számon kérni a Hölgyet vagy maradjunk csak az Úrnál? Apám egyiket se választotta, mert nem találta helyét a vallásban. Túlságosan nem próbálkozott, mert átlátta az egyház nem mindig finom és becsületes ténykedéseit, lévén az anyja a parókián dolgozott hosszú éveken át.
Hónapokon keresztül észre se vettük, mekkora a baj, habár apánk fogyása intő jel lehetett volna. Mindig is nagydarab, hordóhasú, pirospozsgás arcú ember volt, de mi, a gyerekei nem figyeltünk arra, hogy meg-megsápadt, vagy, hogy kisebb lett a hasa. Éltük a mindennapjainkat, amelyekbe a szüleink egy negyedórára fértek csak be, azzal a könnyű felkiáltással, hogy sietünk, annyi mindent el kell intéznünk.
Az embereknek mindig el kell intézniük valamit, ebből áll az életük, de főleg akkor, ha valamihez, valakihez nincs kedvük. Nem arról van szó, hogy nem szerettük apánkat, kizárólag az vezérelt bennünket, hogy saját életünkben jól és hasznosan lavírozzunk.
Amikor már nem mondhattam, hogy nem tudok a bajról, elkezdtem rettenetesen félni. Nem a haláltól, inkább attól, hogy apám rosszkor fog elmenni. Olyankor, amikor nekem mondjuk színházjegyem van, vagy épp szülőire kell sietnem, esetleg megfázva fekszem otthon és lüktet a testem a láztól. A halál jó időpontját nem lehet kiszámítani, én mégis attól tartottam, hogy létező legrosszabbkor következik be. Már annyira féltem ettől, hogy kikapcsoltam a mobilom éjjelente, hogy tudjak pihenni. Hiába mondogattam magamnak, hogy ez nem a szeretet jele, mégsem bírtam ki, hogy meggondoljam magam.
Volt olyan alkalom is, amikor elindultam apámhoz, rosszul lettem útközben. Félre álltam a kocsival és vártam, hogy remegésem csillapodjon. Talán fél óra is kellett hozzá, meglehet, hogy több, és amikor már rendben voltam, megfordultam, és hazavezettem.
Egy reggel, miközben a munkához készülődtem sms érkezett. Hallottam a fürdőben a hangot, és mozdulnom se kellett, hogy tudjam, itt a vég. Apám életének vége. Az öcsém nem hívott, nem szóban akarta elmondani, hanem megüzente, hogy elveszítettük. Ő otthon volt éppen, nem ment vissza külföldre, mintha csak a kellő pillanatot várta volna, amikor az élet kiszállni látszik a szülői ház falai közül.
Én se hívtam fel, csak annyit üzentem, hogy megyek azonnal, ahogy tudok. És ez nem jött el gyorsan. Mire mindent elrendeztem magam körül, apánkat már elszállították. Falun nem sokat teketóriáznak, főleg a májusi melegben. Öcsém zárt koporsót kért mondván, jobb, ha nem látom, mert rá se ismernék a negyvenkilós emberre. Fellélegeztem és bólintottam. Nem is akartam látni. Még azokat a képeket is ki akartam törölni az agyamból, amik utoljára megmaradtak.
Csak a nagy és hatalmas emberre akartam emlékezni. Miután eltemettük, alig beszéltünk. Anyánk is hallgatott, ahogy egész életében mindig.
Két héttel később riadtam fel először a rémálomra.
Azt álmodtam, hogy nyílik a rozzant fakapunk, és apánk sétál be rajta. Mi meg nézünk rá döbbenten. Ő elvigyorodik, és közli, hogy nem tudtuk eltemetni rendesen, mert még él.
Remegve ébredtem és a sötétben olyan félelem markolta meg a szívem, mint egész életemben soha. Miféle álom volt ez, töprengtem egész nap? Késő este lett, mire elhessegettem. Pár nap múlva megfeledkeztem róla, de visszatért. Másodszor a sír szélén ült, belógatta a lábát a gödörbe, és megint mosolygott furán. Nem volt egy mosolygós fajta, és mégis. Rám nézett, és közölte, hogy legközelebb jobban figyeljünk, mert még él.
Szám kiszáradt, sikoltani se tudtam ébredéskor. Eszembe jutott, hogy nem láttam holtan őt, azt se tudom, valóban ő volt-e a koporsóban. Vajon tényleg ő volt? Nem mertem felhívni az öcsém, nehogy azt higgye, megbolondultam.
Még kétszer jelent meg álmomban apám. Nem láttam pontosan, jól kivehetően az arcát, de tudtam, hogy ő az. Mindannyiszor győzedelmes mosollyal közölte, hogy nyert, hogy él még, és mi nem voltunk elég körültekintőek. Én egyszer se tudtam megszólalni, a szám nem nyílt ki, csak a testem reszketett a legnagyobb forróság közepette éjnek évadján. Lassan már alig mertem lefeküdni, elszunnyadni, mert az járt a fejemben, hogy mi van, ha ez az egész egy jel? Mi van, ha tényleg elkapkodtuk a temetést? Talán a falusi orvos nem végezte jól a dolgát, kapkodott, mert öreg volt, és megszokta már, hogy aki otthon hal meg, annál nem kell nagy vizsgálódás. Ettől pokoli gyötrelem lett úrrá rajtam. Nem bírtam enni, fogyni kezdtem.
Aztán két hónappal apánk halála után ordítva hívtam fel a testvéremet. Levegőt se kapott, amikor zokogásom közepette elmondtam neki az álmokat.
– Ugye, nem temettük el élve? – kérdeztem újra meg újra.
Tudtam, hogy ostobának tart. Talán eszelősnek.
– Eszedbe ne jusson ilyesmivel vádolni! – mondta kimérten. – Apánk halott, legfeljebb te nem hiszed el.
– Te láttad holtan? – Hangom már-már a hisztéria határát súrolta.
– Láttam, megnyugodhatsz. – Azzal kinyomta a hívást.
Még kétszer álmodtam ugyanezt. Egyszer a gyászév letelte után, és egyszer, amikor Halottak napján kinn voltam a temetőben. Egy tucat mécsest vittem, hátha megengesztelődik, de éjjel mosolyogva közölte, hogy elhibáztuk.
Ezután mégis csend lett az álmaimban. Nem tudom, mi váltotta ki, de többé nem jött elő ez rémkép. Talán, mert lassan elfogadtam, hogy a halál véges? Erről és további szándékairól is beszélgetni akarok majd egyszer a Teremtővel.
Kép forrása: Pinterest
