„Mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár, akár a sivatag, akár egy nagyváros közepén. Amikor pedig ezek az emberek találkoznak, és tekintetük egymásra talál, minden múlt és jövő teljesen elveszíti a jelentőségét, s csak az a pillanat és a hihetetlen bizonyosság létezik, hogy ugyanaz a Kéz írt meg mindent a nap alatt. A Kéz, amely fölébreszti a Szerelmet, s amely mindenki számára, aki ebben a világban dolgozik, pihen és kincsét keresi, alkotott egy vele rokon lelket is.”
(Paulo Coelho)
Még kimondani is borzongató érzés. Megvan, enyém, őrzöm, dédelgetem. Azaz…
Vannak, akik egy életen át nem hiszik el, hogy nincs ember a földkerekségen, akit neki teremtettek, aki őt várja. Valljuk be, irreális. De szeretünk mindent túlmisztifikálni, mert attól válik értékesebbé számunkra. Induljunk el lépésről lépésre. Észreveszünk valakit, megdobban a szívünk, aztán melegünk lesz, talán még a lábunk is remeg. Jönnek a csodás pillangók a gyomrunkban, és beszerelmesedünk. Mintha ez a nőknek könnyebben menne, vagy csak azért mondom, mert én is az vagyok? Ahogy elkezdjük szeretni az Igazit, hirtelen tökéletes embert, férfit, társat akarunk varázsolni belőle. Természetes, hogy ilyenkor nem látjuk minden rossz tulajdonságát, a gyengeségeit, mert nem mutatja, sőt kiismerhetetlennek tűnik, ez tetszik nekünk. Mégis felmerül a kérdés, miért kezdjük a férfit piedesztálra tenni? Nem tudom, más hogyan szeret, de akiket ismerek, főleg lányok, nők gyakran úgy akarnak szeretni, hogy felmagasztalják a kiválasztottat.
Talán ez van a génjeinkben? Vagy okvetlenül szükség van arra, hogy többnek, jobbnak lássuk, akibe beleszeretünk? Miért gondoljuk azt, hogy csak így érdemes? Vagy ennek nincs valódi oka, egyszerűen ilyen a nők agyának működése? Mennyivel jobban járnánk, ha ez az állapot tartós maradna! Soha nem vennénk észre a szétdobált holmit, a csámcsogást, horkolást, no meg az ominózus vécéülőkét. Mielőtt bárki dacosan odavágná, hogy ő most sem veszi észre ezeket, csendben megsúgnám, hogy vannak mások, amelyekkel az Igazi fénye megkopik. Ha meglenne az Igazi, a Tökéletes, vajon boldogok lennénk? Mit jelent tökéletesnek lenni? Szép külső, vonzó belső? Vagy a humor és intelligencia? Esetleg a határozottság és helyzetfelismerés? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy a világ töredezett darabkákból áll, ahogy az emberi lélek is?
A lényegen nem változtat, hogy mi nők szeretünk felfelé szeretni, kivéve talán azokat, akik szívesen uralják a párjukat. Már csak az a kérdés, hogy ez a neveltetésünkből ered? Vagy valami belső kényszer? Jó a férfiak, ha már-már túlzottan rajongunk érte? Azt gondolom, egy bizonyos ideig igen, mert dolgozik az a fránya egó, és a hiúság bűne nem ismeretlen senki számára. Kinek nem esik jól, ha hibátlannak tartják? Mindenki szeretne valamiben különleges lenni, és a friss szerelemnek ez a legfőbb varázsa: nem annak látnak bennünket, akik vagyunk. Hiába tudjuk, hogy kicsinyesek, szánalmasak, smucigok vagyunk időnként, máskor meg lusták és türelmetlenek, a legelején olyan jól titkoljuk, hogy nem látszik. Vagy titkolnunk se kell, mert a másik nem vesz róla tudomást. Ez az édeni állapot azonban nem tart sokáig. Kibuknak az apró dolgok, aztán a nagyobbak is, és hirtelen már nem filmsztár a pasink a házimozink vásznán, hanem mellékszereplő, vagy a futottak még listán kullog. Vajon miért kell kinyílnia a szemünknek? Brit tudósok biztosan nem tudják erre a választ. Ha valaki tudja, súgja meg. Felfokozott szerelemben, hatalmas lángolásban nem élhetjük az életünket, mert képtelenek lennénk dolgozni. Ha a buszsofőr nem látna át a rózsaszín ködön, balesetet okozna, ahogy az elábrándozó szakács, aki vég nélkül sózná a levest vagy cukrozná a sültet, mert szeme előtt a szerelem angyala lebegne.
Érdekes, hogy hiába vagyunk tisztában mindezzel, nem adjuk fel. Sokan mondják, még egy, két rossz házasság, kapcsolat után is, hogy jöhet még egy mindent elsöprő szerelem. Igazuk van, és akkor ő lesz az Igazi. Volt már pár az életünkben, de gyorsan letagadjuk, ha jön a következő, és várjuk, hogy valaki boldoggá tegyen bennünket. Tényleg másoktól függ, hogy szépek vagy szerethetők vagyunk-e? Mi magunk ezt nem tudjuk felmérni? Le kell-e tennünk mások kezébe a boldogságunk kulcsát, amely addig ritkán passzolt a zárba? Nagy terhet teszünk az úgymond Igazira, mert tőle várjuk a lehetetlent. Mégis ki lehet életünkben az, aki boldoggá tesz, no meg hogyan? Talán azzal, hogy közel úgy szeret, ahogy nekünk a legjobb. Viszont elvárni másoktól, hogy rájöjjenek ennek a mikéntjére, nem kis dolog. Mi vajon úgy szeretünk, ahogy a másiknak megfelel?
Az Igazi, ha létezne is, valószínűleg nem bírná el a kihívások sorát. Így el kell fogadnunk, hogy mindig az a tökéletes a számunkra, akit épp szeretünk. Ha képesek vagyunk néha becsukni a szemünket, és nem venni észre az apró stikliket… Ahogy velünk kapcsolatban is, biztosan így működik vagy működne jól a szerelem. Joggal kérdezhetnénk, hogy ehhez mit szólna Ady, Radnóti, Bronte, Jane Austen és a többi csodás író vagy költő, aki bársonyruhába bújtatta még a legszimplább hölgyet vagy urat is?
Marad a mozi, ahol tökéletesek a párbeszédek, ahol mindenki tudja, mit mikor kell mondania, és képes évtizedekig is várni szerelmére anélkül, hogy megöregedne vagy feladná. Mert ők boldogan élnek, amíg…Mi meg úgy, ahogy tudunk. Szóval, újabb Igazi kerestetik! Az ötödik, tizedik? Ki számolja, amíg a köd fel nem oszlik?
Kép forrása: Pinterest
