Félmillió forint. Ennyit költ egy nő menstruációval kapcsolatos termékekre élete során. Ez havonta két-háromezer forint – ami ugyan nem tűnik soknak, mégis, hazánkban a nők közel harminc százalékának nem jut ennyi betétre, tamponra, intim mosakodóra. Nem, a menstruációs szegénység nemcsak a fedél nélkül élőket érinti: a munkanélküli, tartós beteg gyermeket nevelők, az elhagyatott falvakban élő nők mind-mind okos – és a legtöbbször veszélyes – rafinériákra kényszerülnek, hogy méltósággal túléljék “azokat a napokat”.
A tanárok, a védőnők, a segélyszervezetek dolgozói, a szociális munkások nap mint nap tapasztalják a menstruációs szegénység néven köztudatba robbant jelenség riasztó jeleit: a tisztálkodás hiányát, azt, amikor valaki nem tud iskolába, munkahelyre menni, mert vérzik ugyan, de nincs se betétje, se tamponja, esetleg olyan textileket (például törölköző), papírokat (plázákból összelopott wc papír) nyom fel a hüvelyébe, amely elfertőződve később akár meddőséget is okoz.
Noha nemrég egy átfogó adománygyűjtő kampány kapcsán felnyílhatott (volna) a szemünk arra, hogy nőtársaink egy részének nincs pénze az alapvető higiéniai termékekre, mégsem történt tartós változás. Akik igazán bajban vannak, nem mernek kérni: nemcsak azért, mert a menzesz még ma is tabutéma, hanem azért, mert azt sem tudják, hova, kihez kellene fordulniuk, ha már legyőzték a szemérmüket és szégyenüket…
Mi lenne hát a megoldás?
Kit és hogyan kellene rávenni arra, hogy rendszeresen segítsen efféle termékekkel?
Hol kellene elérhetővé tenni?
Mit tehetünk mi, nők, anyák, alkalmazottak azért, hogy soha senkinek ne kelljen többé törölközőn ülve, a négy fal között töltenie havonta majdnem egy hetet?
Ön mit gondol? Írja meg kommentben!
