Mi a baj a túlféltéssel?

"Korunk egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy lassan elfelejtjük a gyerekeket a helyükön kezelni. Nem engedjük meg nekik, hogy gyerekek legyenek, folyton fejleszteni akarjuk őket, és sokan mást se tesznek, mint lesik minden kívánságukat. A szülők mindezt nem rossz szándékból teszik, épp az ellenkezője az igaz, és ezért nehéz elfogadtatni velük, hogy a túlzott féltés, a rengeteg plusz feladat, az élet apró dolgaitól való megkímélés felnőttkorban nagy nehézségeket fog gerjeszteni. Olyanokat, amelyeket tapasztalatok híján a kamasz vagy a fiatal felnőtt nem tud feldolgozni."

Korunk egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy lassan elfelejtjük a gyerekeket a helyükön kezelni. Nem engedjük meg nekik, hogy gyerekek legyenek, folyton fejleszteni akarjuk őket, és sokan mást se tesznek, mint lesik minden kívánságukat. A szülők mindezt nem rossz szándékból teszik, épp az ellenkezője az igaz, és ezért nehéz elfogadtatni velük, hogy a túlzott féltés, a rengeteg plusz feladat, az élet apró dolgaitól való megkímélés felnőttkorban nagy nehézségeket fog gerjeszteni. Olyanokat, amelyeket tapasztalatok híján a kamasz vagy a fiatal felnőtt nem tud feldolgozni.

Természetes, hogy mindenki azt szeretné, hogy a gyereke ne legyen szomorú, sose érje bánat, kudarc, ne közösítsék ki, ne verjék meg, és dicsérjék megállás nélkül, mert szép és okos. Mi más lenne, ha a miénk? Azonban néha érdemes olykor hátra lépni, és egy picit józanabbul szemlélni gyerekeinket, mert ahogy a felnőttek, úgy ők sem tökéletesek. Nem születnek tiszta lappal, mindegyik hordoz magában különböző képességeket, tehetséget, belső akaratot, aminek kifejlődésében segítkezhetünk, vagy akár gátolhatjuk is. El kell fogadnunk, hogy kevés zsenike él a környezetünkben, ám mindenki lehet valamiben jó. És nem mindig abban, amiben a szülő szeretné.

 
 

Ennek megtapasztalása, majd idővel az iskolai napok megélése kudarcokkal járhat, de mostanában sokan úgy tesznek, mintha ők nem éltek volna meg hasonlókat. Egyetlen út se, amelyen elindulunk, nincs arannyal kikövezve, lesznek buktatók, még akkor is, ha beleadunk apait-anyait. Miért hisszük, hogy drága szemünk fénye másképpen haladhat? Minden családban van pár világközepe, és ha ők találkoznak bizonyos eseményeken, legyen az sport, fellépések, vagy épp osztályok, akkor óhatatlanul kiderül, hogy akadnak, akadhatnak a mi csodás gyerekünknél jobbak. Nem azt kell megtanítanunk nekik, hogy sose fájhat a szívük, hogy őértük mindenki rajongani fog, mert csodálatosak, hanem azt, hogy lesznek olyanok, akik ezt máshogyan látják, ám ez nem baj. A mai gyerekek már akkor kiborulnak, ha valaki azt mondja a rajzukra, hogy nem tetszik neki, vagy megkapják, hogy csúnya az írásuk, igénytelen a munkájuk. Egy nem túl igényesen hajtogatott repülő, színesre mázolt pillangó nem kerülhet feltétlenül ország-világ elé, csak azért, mert a mi gyerekünké. Még akkor se, ha sír vagy toporzékol. Megélni a kudarcot kötelező. Az, aki megpróbálja megúszni, előbb-utóbb nagy szívfájdalommal szembesül.

Mindenki tudja, hogy nem jó látni, ha gyerekeink szomorkodnak, sírnak, ám azt is tudjuk, hogy ezek az érzelmek mindennaposak, és gyorsan túl is jutnak rajtuk, ha segítünk nekik néhány vigasztaló szóval és öleléssel, de nem úgy, hogy másokat leszólunk, vagy becsmérelünk. Ne akarjuk elhitetni velük, hogy mi mindentől meg tudjuk védeni őket, mert hamar rájönnek, hogy ez nem igaz. A csalódások, a hazugságok, a kirekesztések főleg kisiskolás korban napi szinten előfordulnak. Ha azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk ellenük tenni, meg fogjuk tapasztalni, hogy nem. Pláne azért, mert szülőként beleavatkozni a gyerekek játszmáiba, kockázatos, hiszen gyorsan változik a véleményük az örök haragról és az örök barátságról is.

Nekünk, felnőtteknek az lenne a fő feladatunk, hogy meghallgassuk a gyerekeinket, hogy észrevegyük bánatukat és örömüket, és figyelemmel kísérjük a reakcióikat. A harag, a csalódottság, a kétségbeesés mind az élet része, ha tetszik nekünk, ha nem. Ha üvegbúra alatt akarjuk tartani őket, előbb-utóbb ki akarnak majd törni. Az a gyerek, aki nem tapasztalja meg, hogy van rossz, és a rossz után jó is, minden bizonnyal fájdalmas élményekkel lesz gazdagabb adandó alkalommal. Hiába láttuk mi mindig szépnek, okosnak és tehetségesnek valamiben, ha jön egy szakember és más mond, nem beszélve az idővel betoppanó szerelemről. Az a kamasz, aki élete során csak azt hallotta, hogy nála nincs különb a világon, könnyen összeroppanhat, ha visszautasítja a kiszemelt. Nem véletlen, hogy manapság annyian választják az öngyilkosságot olyan, úgymond kis dolgok miatt, mint a rossz jegyek vagy a szerelmi csalódás. Pedig csak át kellett volna vészelniük a nehéz időszakot, ami pokoli, de túlélhető.

Hagynunk kell, hogy a kicsi gyerek essen-keljen, ki kell bírnunk, hogy sérülései keletkeznek, azt is, hogy az ovi vagy az iskola nem mindig csodás hely. Meg kell értetnünk gyerekeinkkel, hogy nem a teljesítményük miatt szeretjük őket, és ha nem ötös vagy négyes, attól még értékes ember, ahogy abban az esetben is, ha Luca vagy Dani nemet mondott a közeledésükre. Bizonyára idővel találnak egy Mirát, Zoét vagy Bencét, esetleg Dominikot. Az élet a legnagyobb szomorúságok után is képes kivirágozni, csak meg kell tanítanunk és tanulnunk nekünk magunknak is, hogy türelmesen kell várnunk és ki kell tartanunk. A szív és a lélek sokkal többet elbír, ha addig kapott már mindenből kóstolót.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here