Miért félünk az érzelmektől?

Ha ülünk a metróban, vagy az utcákat rójuk, érdemes megfigyelni az embereket. Miközben ezt írom, az jár a fejemben, hogy egyre kevésbé tesszük. Elbújunk a telefonunk világa mögé, vagy zenét hallgatunk, és megpróbáljuk kizárni a külvilágot.  Tény, hogy millió inger éri manapság az embert, viszont az is benne van, hogy mind ritkábban akarunk interakcióba lépni másokkal. Elolvassuk, mi történik X-szel, Y-nal, és azonnal véleményt alkotunk. Bele se gondolunk a részletekbe, olykor nem is tudunk egyet sem, és így  belehelyezkedni mások érzelemvilágába nehéz és időigényes. Azt mondják, mindenki azt érti meg, ahol tart. Ez bizonyára így van, de ettől függetlenül még megpróbálkozhatnánk mások döntéseinek megismerésével mielőtt kibukik a szánkon az ítélet. Mondhatom bátran, hogy a negatív, mert abban erősebbek és jobbak vagyunk. Mintha az emberek jó része félne, hogy a dicséret fáj…

Édesanyám, amikor valaha szóvá tettem, hogy nem dicsért meg engem életem során szinte egyszer sem, akkor azt mondta, azért, hogy ne legyek beképzelt. Ma ez felfoghatatlan, hiszen gyerekeinket üres, semmitmondó, szép szavakkal halmozzuk el a nap minden percében, ami ugyanannyira jelentéktelen, mintha nem mondanánk semmit. Nem mintha szüleim viselkedése helyes lett volna, mert az egészséges önbizalom sokat segít az előrehaladásban, és nem fejleszt ki folytonos megfelelési kényszert.

 
 

Azt hihetnénk, ebben a korban, amely tágas, és elénk hozza a világ színességét, már nyitottabbak vagyunk, de a technika fejlődésével nem egyenlő módon változik az emberi természet. A jaj, ne is mondd, nem akarom hallani, ez olyan szörnyű-mondatok jelzik, hogy félünk, nem tudunk befogadni mindent, és ez bizonyos alkalmakkor érthető is. Viszont sok olyan helyzet adódik, amikor nem is akarjuk megélni az érzelmeinket. Úgy hisszük, csak a pozitív érzelmek számítanak, és csak akkor vagyunk szerethetők, ha mosolygunk, türelmesek és vidámak vagyunk. Miközben a harag, a szorongás, a türelmetlenség tombol bennünk. Ez nem jelenti, hogy napi szinten az összes létező érzelmet maximálisan meg kell élni, hiszen részünk van bőven a harag, az ingerültség, a szitkozódás ezer formájában az utcán, az utakon vagy bevásárlás közben. Ha ezek felszínre törnek, kő kövön nem marad, mert a mértéket és a korlátokat nem tudjuk. A vulkán sokáig szunnyad, mégse mindig tör ki úgy, hogy mindent letarol. Viszont fokozatosan pöfékel, majd nyugalmi állapotba kerül.

Az érzések, amelyeket elnyomunk épp ilyenek. Ha képesek lennénk rá, hogy kimondjuk, amit gondolunk, de nem fröccsögve, sértőn, hanem őszintén és megvárva a másik reakcióját, talán előbbre juthatnánk. A 21. század egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy nem merünk, nem akarunk és lassan nem is vagyunk képesek érzelmekkel telve kommunikálni. Amikor ismerkedünk, és nem jön be a másik, nem találjuk meg a formát, amellyel közölhetnénk vele, hogy mások az elvárásaink, inkább lelépünk. Ha boltban járunk, és nem elég kedvesek, bűbájosak az eladók, azonnal támadunk, és kiposztoljuk a sérelmünket, mintha az segítene.

Mindeközben félünk szeretni, sírni, gyengének lenni. Azt gondoljuk, ha meglátják, hogy vannak érzelmeink, eltaposnak bennünket. Megtörténhet ez akkor is, ha erősnek látszunk. Félünk mosolyogni, örülni, mert neveltetésünkben benne van, hogy önfeledtnek lenni rossz, ezt mondjuk a gyereknek is, ha épp korlátlanul boldog, viháncol, ugrál: ennek rossz vége lesz! Miért? Ugyan miért lesz rossz vége a vidámságnak? Talán, mert felváltva következnek: jó után a baj? Meglehet, de mi már előre elrontjuk saját örömünket, a gyerekét is korlátozzuk valami régi, begyepesedett mondás miatt.

Ha sírok, akkor gyenge vagyok? Nem, csak épp boldogtalan, netán boldog, és a könnyek által megtisztulok. Annyira félünk (és már hányadszor említem a félelmet) a sírástól, hogy vagy azonnal lekicsinyeljük a fájdalmat (ennyire nem fájhat, ugyan már, szedd össze magad, hidd el, elmúlik ez is), vagy azt mondjuk, aki erős nem sír, katonadolog (istenem, hány meg hány szenvedő katona sírt és sír ma is, és attól még bátor, de fél és hazavágyik). A legrosszabb, hogy még mindig azzal nyugtatjuk a fiúkat, hogy nem sírhatnak. Természetesen ebben is történt némi változás, mert mostanában észrevehető, hogy az anyukák agyontutujgatják a fiúgyereket, akikből tényleg puhány lesz, ha nem engedik szabadon őket, viszont van az a réteg, aki a valódi fájdalom, sérülés alkalmával sem hagyja, hogy sírjon a fiúgyerek. Mintha neki kevésbé fájna egy térsérülés, mint egy lánynak. Hajlamosak vagyunk nemcsak a felnőttek, de a gyerekek fájdalmát is félresöpörni, mert kényelmetlennek érezzük.

Emberek vagyunk, az a dolgunk, hogy megéljük érzelmeink széles skáláját. Szabad nevetni, sírni, haragudni, bosszankodni, csak nem szabad hagyni, hogy egyik-másik eluralkodjon rajtunk. Mondjuk a korlátlan öröm és vidámság nem lenne hátrány, valljuk be. Jó lenne, ha képesek lennék kevésbé szorongani, aggódni, ha olyan életet élhetnék, amely elfogadható és méltó hozzánk…Talán szebb lenne a világ.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here