Egyik nap bementem egy kicsi, de forgalmas papírüzletbe, ahol épp nem volt senki. A polcok tetején szólt a tévé, és hangosan, hogy érteni lehessen, dübörgött a propaganda. Annyira zavaró és bosszantó volt, hogy legszívesebben kijöttem volna, mert döbbenetes volt hallgatni a hazugságot. Miközben a hírolvasó elmondta kötelező szöveget, az járt az eszemben, hogy milyen könnyű megvezetni azokat, akik nem tájékozottak. Még azoknak is kiválóan lehet hazudni és meg lehet hamisítani a valóságot, akik tudják, hogy mik rejlenek a szavak és a célok mögött. Az emberek egy része, főleg a hatvan, hetven felettiek mélyen hisznek abban, hogy a tévében igazat mondanak, ahogy az újságban se lehet álhír, hiszen le van írva, mondják. Sokáig töprengtem azon, mennyire vagyunk megvezethetőek…
Képzeljünk csak magunk elé egy ismerős helyzetet: egy család ül a nappaliban, a híradót nézik. Az apa morog, az anya bólogat, a nagymama meg ezt kijelenti, hogy ezek mindig hazudnak. A gyerek meg rákérdez: Akkor most elhiggyem, amit mondanak, vagy ne? Hol itt a jó válasz?
A politikai kommunikáció az elmúlt évtizedekben elképesztően kifinomult eszköztárral dolgozik, miközben az emberek többsége akarva-akaratlanul is fogékony a legnépszerűbb manipulációs trükkökre. A politikai propaganda nem újkeletű dolog. Már az ókorban is létezett, gondoljunk csak a római császárokra, akik pénzérméken hirdették hatalmukat, vagy a középkori uralkodókra, akik egyházi támogatással szentesítették döntéseiket. A modern politika azonban olyan információs közegben működik, ahol a választópolgárok véleményét percek alatt lehet formálni jól célzott üzenetekkel. Ennek több oka is van:
- Az információs túltelítettség – Az emberek annyi hírrel, adattal és véleménnyel találkoznak nap mint nap, hogy képtelenek kritikusan viszonyulni hozzájuk, ezért hajlamosabbak az egyszerűbbeket meghallani és elfogadni.
- Az érzelmi ráhatás: A félelem, a düh vagy a nosztalgia mind olyan érzelmek, amelyek könnyen mozgósíthatók, és gyakran hatékonyabbak, mint az ész érvek.
- Remekül működik a célzott kommunikáció, mert a közösségi média algoritmusai lehetővé teszik, hogy egy politikus vagy párt személyre szabott üzenetekkel bombázzon minket.
Egy szociológus ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az emberek többsége nem tájékozódik, hanem igazolást keres. A tévé a hitelesség szinonimája, eszébe sincs megkérdőjelezni, amit lát vagy hall. Fel se fogja, ha egy kép hamis vagy manipulált, nem beszélve a mondandóról. A bizalom sok emberben megmaradt, így szocializálták, és képtelen mást hinni, mint amit közöl velük a televízió. A stúdiók világosan tagolt mondatokkal azt sugallják, hogy minden hír valódi, ellenőrzött és objektív. Pontosan olyan ez, mint a mosóporok reklámja. Hiába tudjuk, hogy a legmenőbb se szedi ki a foltokat, mégis azt vesszük, mert ezt hallottuk a reklámokban. Az online média bonyolult világa után, amikor hamis profilok erdejében bóklásznak, sokkal megbízhatóbb forrásnak tűnik a tévé, még akkor is, ha elfogult. Az emberek sok esetben egyszerűek.
A fontos, hogy soha ne nézzük le az „egyszerű embert”. Nem butaságból hisznek el dolgokat, hanem mert nincs idejük utánajárni, több műszakban dolgoznak, és nem várható el tőlük, hogy fél napig kutassanak a források után. Legtöbbször csak fáradtak. Nincs idejük kritikai gondolkodást gyakorolni. Sok esetben csak a saját tapasztalataikhoz mérnek dolgokat. Aki naponta a túlélésért dolgozik, könnyebben elfogad egy olyan magyarázatot, ami rendbe teszi a világot, még akkor is, ha ez a rend csak látszólagos. A közösség ereje is óriási, és ha azt mondja mindenki, nehéz szembemenni az árral.
A politikai manipuláció mindig is jelen lesz, történjék bármi. A kételkedés nehéz dolog és fárasztó is. Arra is ráébreszthet, hogy amiben hittünk, nem igaz. Védekezni azonban lehet ellene. Fontos lenne az oktatásban beszélni a propaganda működéséről és a médiatudatosságról is. Ha kétely merül fel a hallgatóban vagy nézőben talán érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy egy hír valóban ennyire jó vagy rossz? Olyan szakmai és baráti közösségeket kellene létrehozni, amelyekben a viták természetesek, ahol mindenki fel meri tenni a kérdéseit, és a ahol nem gyűlölködnek azért, mert valakinek más a véleménye. Mihamarabb meg kellene tanulnunk az érvelés és az elfogadás művészetét, és akkor se kiabálni kígyót-békát a beszélgetőpartnerre, ha ellentétesek a nézetei a mienkkel.
Sokszor találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor egy idős rokon, szomszéd teljes meggyőződéssel állít valamit, mert egy politikai műsorban hallotta. Ilyenkor óvatosan jelezni neki, hogy talán téved, hatalmas felhördülést válthat is: De hát mondták a tévében.
Ez nem a butaság jele, hanem annak a világnak a maradványa, ahol a médiának még erkölcsi tekintélye volt. A politikusok tudják ezt és ki is használják. Ezért fontos, hogy megértéssel forduljunk az ilyen emberek felé, ne ítélkezve. Magyarázzuk el a manipuláció működését, hátha hajlandó lesz szembenézni saját hiszékenységével.
Csak ily módon indulhat el egy tisztább kommunikáció és egy emberibb közélet.
Kép forrása: Pinterest
