Miért vagyunk tele hisztis kiscsászárokkal?

Gyereknevelés napjainkban

 
 

Emlékszem, kislányként, mikor átmentünk a nagyszüleimhez, magamban mindig jókat kacarásztam: én tegezhettem a mamát és papát, édesanyám viszont magázta őket.

Persze semmi sem fekete-fehér alapon működik, a régi rendszernek vannak előnyei, csak nem sok. De most csak az én egyéni, szubjektív véleményem következik.

A régi gyermeknevelési rendszer inkább szabályok végtelen sorára épült. Mit szabad, mit nem szabad, itt egy pofon, ott egy szobafogság. Mindig is elképedtem a régi filmeken, ahol a szülők rémesen beszélnek a gyerekekkel. Azon gondolkodtam: akkor minek vállalták be, nem volt kötelező. Persze akkor még nem is sejthettem, hogy a felnőttek mennyire frusztráltak, túlterheltek tudnak lenni.

Úgy gondolom, hogy a régi rendszert még vastagon beárnyékolta a “Ki mit fogsz szólni?” félelem érzése. Ha a gyerek az utcán véletlenül nem köszönt vissza, anyuka zsinórban 26. ismerősének, hogy “csókolom”, ment a leb@szás. Ha koszos lett a cipő (abban járunk, csessze meg!), az felért egy apokalipszissel. Hogy az iskolai osztályzatokat már nem is említsem.

Az időseknek meg kellett adni a tiszteletet, de fordítva a gyermekek sokszor nem igazán kaptak valódi figyelmet. Ezek a szülők – biztos vagyok benne, hogy egyébként szerették a gyermeküket, legfeljebb nem tudták soha kimutatni, lévén, hogy ők is ezt hozták otthonról.

Ahogy én látom, a ’90-es évekre ez a rendszer már bőven konszolidálódott – és át is esett a ló túloldalára. Tisztelet a kivételnek. Hiszen mi is van ma?

Először is: több egyedülálló anya, mint valaha. A végkimerülésben szenvedő nő persze, hogy pótolni akarja a hiányzó apát – a gyerek ennél fogva mindent megkap, és voilá, kész is a bármikor robbanó hisztivulkán. Egyébként nem is kell feltétlenül egyedülálló szülőnek lenni ahhoz, hogy az eredmény egy rommá kényeztetett gyerek legyen. Elég egy rosszul működő házasság, ahol – már csak azért is, hogy addig se a párkapcsolat javításán kelljen dolgozni – a gyerek körül forog a világ. De nem kell ilyen drasztikus messzeségebre révedni, rengeteg szülő az időhiányt drága játékokkal próbálja pótolni.

Sok anya és apa inkább a gyerek barátja próbál lenni, semmint a szülője. Ezzel “csupán” az a baj, hogy érzelmi biztonságot nem fog adni a kis lurkónak. A szülők jó esetben iránymutatást tudnak adni a gyermeküknek, nekem legalább is 5 éves koromban még szükségem volt arra, hogy valaki megmondja, mi a jó, és mi a rossz. Aki inkább a gyermeke barátja, semmint az apja vagy az anyja, az el is búcsúzhat a fegyelmezés lehetőségétől. Nevelés és fegyelem nélkül (és itt most ne egyből a nadrágszíj és fröcsögős üvöltés jusson eszedbe) viszont nincs egészséges értékrendű felnőtt. Inkább otthon tanulja meg, mint szabad és mit nem, semmint majd az első főnökétől.

Gyerekuralom. Ez a szó jut eszembe azokról a szülő-gyermek kapcsolatokról, ahol a gyerek diktál, a szülő meg a csicska. Ha a gyerek hisztizve kiöntötte a spenótot, mert nincs hozzá tükörtojás, sok szülő csak alázatosan feltörli a maradékot és gügyög kettőt szeretett csemetéjének. Hogy mi van?! Ha valakit szó nélkül körbe kell ugrálnom, inkább teszem pénzért rossz munkahely címszó alatt, semmint hogy szüljek magamnak egy kisfőnököt. Már csak azért sem, mert ez éveken át megbosszúlja magát: semmi szükségem egy bőgőmasinára, akinek mindent meg kell venni, csak mert anélkül bizonyára nem lesz boldog, és én akkor sz@ranya vagyok. Hagyjuk már!

Az arany középút ott fénylik valahol a régmúlt vaskalapos nevelése és a mai “mindent szabad” hozzáállás közt. Persze ha olyan könnyű lenne megtalálni, már teli lennénk boldog, érdeklődő, önfeledt gyerekekkel és szülőkkel. Szerintem a figyelem és a fegyelem egészséges aránya a kulcs – lehet szépen elkezdeni tesztelni, a gyereken úgyis hamar meglátszik, hogy boldog-e vagy sem.

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here