Alig száz évvel ezelőtt a gyerekek gyerekek voltak, a felnőttek pedig felnőttek. A gyerekek igényeivel vajmi keveset törődtek, külön ruházatuk sem volt, nem épültek iparágak játékaik, öltözékük köré. A gyerek tette a dolgát, azaz játszott, legtöbbször kint az udvaron, utcán, a szülők pedig igyekeztek előteremteni a mindennapi betevőre valót. A családban a nagyobbak terelték, sokszor nevelték a kisebbeket, és senkinek nem jutott eszébe, hogy más lenne a feladata, mint ami nagyszüleinek, dédszüleinek.
A gyerekek szórakoztatása nem volt cél, aki tehetséges volt az vagy tanult, ha volt rá pénz, ha meg nem volt, akkor önerőből tört ki, esetleg elkallódott. Senki se leste árgus szemekkel, miben jó a gyereke és szaladt vele ezer felé, hogy kiderüljön, tehetséges focista, zongoravirtuóz, vagy operaénekes. Mégis születtek találmányok, fejlődött a világ, a tehetség utat tört magának, és azok, aki nem voltak kimagaslóak valamiben, még boldogan élhettek kovácsként, fodrászként vagy eladóként. Ezeknek a szakmáknak is volt becsületük, senki nem nézte le őket, legfeljebb más kategóriába sorolta. Ma senki nem akar kétkezi munkát végezni, mert az nem látványos.
Visszakanyarodva a mai világ nagy becsapásához, amikor azt állítjuk, hogy mindenki elérheti célját, ha nagyon akarja, el kell mondani, hogy ez önámítás. Hazudik a szülő, és hazudik a gyerek is önmagának. Később ez a hazugság sokkal nagyobb csalódáshoz, összeomláshoz vezethet, mint finoman terelni a gyereket olyasmi felé, amelyben ki tudja bontakoztatni az úgymond átlagosságát.
Ma egy iskolás nem kap levegőt, mert heti ötször viszik edzésre, zeneiskolába, kézműves szakkörre és a jó ég tudja még mire. Csak az a gyerek nem lehet, aki épp nem csinál semmit.
Ma mindent akarunk, de a célhoz vezető utat elkerülnénk. Sajnáljuk az energiát, a gyakorlást, és magát a gyereket. Mindenért sajnálkozunk, miközben azt se tudjuk, hogyan könnyítsünk rajta. Kocsival visszük-hozzuk, és ezáltal a gyerek nem lát semmit a világból, nem gyalogol, nem beszélgetnek vele, csak kiteszik az iskola előtt, bekísérik és szívecske-dobálások közepette úgy búcsúznak tőlük, mintha a szénbányába mennének egy hétre csekélyke vízzel és élelemmel.
Rettenetesen sajnálkozunk, hogy nehéz a táskája, amikor cipelnie is alig kell. Helyette visszük, mert szívesen leszünk hordárok, cselédek, csakhogy szeressen bennünket a gyerek. A legnagyobb tévedés azt hinni, akkor szeret, ha helyette élünk. A mai szülők jó része szolga módon teljesíti a gyerek vágyait, követeléseit, mondván, miért ne, hiszen teheti. Nem mer nemet mondani, mert abban a hitben él, hogy akkor elveszíti a fia, lánya szeretetét. Megette a fene, ha a nemeken és igeneken múlik ez, de konfliktusba nem akar kerülni, ezért mindig igent mond. Megveszem, megcsinálhatod, megkapod, elmehetsz, átjöhetnek, elutazunk és sorolhatnám. Egyszerűen azért, mert félremagyarázzuk a szeretetet és a szülői szerepkört. A gyerek nem azért szeret bennünket, mert megkap mindent, de mi ezt hazudjuk önmagunknak. Aztán jaj nekünk, ha netán tízből egyszer is merünk ellent mondani. Azonnal ránk szól valaki az utcán, a boltban, vagy a barátain csóválják a fejüket értetlenül, amiért mertünk felelős szülők lenni.
A ma élő gyerekek többségét nem tanítjuk meg a kudarctűrésre, arra az egyszerű tényre, hogy ő nem a világ közepe csak otthon. Nem szembesítjük azzal, hogy nincs elég pénzünk, lehetőségünk az igényeit kielégíteni, inkább éjt-nappallá téve gürizünk, csakhogy neki meglegyen mindene. Vajon mi van akkor, ha nem lesz meg? Mi történik abban az esetben, ha nem teljesülnek a vágyai? Akkora baj ez? Mindenkinek vannak olyan álmai, tervei, amelyek nem valósultak meg. Nem a poklok poklát jelenti ez, legfeljebb arra ösztönöz bennünket, hogy tovább haladjunk az utunkon, és próbálkozzunk újra meg újra.
Ma ezt a lehetőséget elvesszük gyerekeinktől. Félünk tőlük, és majomszeretettel csüngünk rajtuk, legtöbbször addig, amíg van hozzá kellő közönségünk. Mert látnia kell mindenkinek, hogy mi szeretjük, ajnározzuk a csemetéinket, mi jó szülők vagyunk. Ami a négy fal között zajlik otthon, arról meg mélyen hallgatunk. A gyerekek azonban tudják az igazat. Dobálhat szívecskéket a szülő az iskola aulájában, ha este egyszer se ül le mellé beszélgetni, mesélni vagy uram bocsá’ játszani. Mert este mindenki fáradt, szeretne kikapcsolódni, aztán ott van a telefon meg a tablet, legyen csak el nyugton a gyerek, azért vettük méregdrágán.
És amikor kérte, akkor se mertünk neki nemet mondani, no meg a szomszédék is vettek meg a Sanyiék, akiknek fele akkora a házuk, mint a miénk. Az a gyerek, akitől félnek a szülei, akivel kerülik a konfliktust, vajon honnan fogja megtanulni, hogy a nem valódi nemet jelent? Hogy vannak dolgok, amelyek elérhetetlenek vagy pokoli sokat kell tenni értük?
A felnőtt társadalom nem fogja tálcán kínálni a sikert, hanem millió és millió követelményt támaszt elénk. Ha addig nem tanultunk semmit az elvárásokról, mekkora lesz a kudarcélményünk?
A gyerek nem fog összeroppanni, a lelke se fog összetörni, ha megtanulja, hogy vannak határok és korlátok, amelyek érte vannak és olykor nem megugorhatók. Ehhez azonban bátor szülőkre van szükség, akik adnak házi munkát a gyereknek, elvárnak tőle bizonyos teljesítményt, teszem azt, a szobájuk rendben tartását, a használt poharak, tányérok mosogatóba helyezését, és olykor minden juttatás nélküli segítséget, amelynek természetesnek kellene lennie. Fontos, hogy feladattudatot alakítsunk ki, hogy ne hagyjuk, hogy szolgaként, ahogy ők mondják egymás közt, csicskaként bánjanak velünk. És aki azt gondolja, ez túlzás, hallgasson meg egy-két kamaszt, aki megmondja az igazat, de nem rólunk, hanem a barátaik szüleiről. Higgyük el, hogy rólunk se beszélnek máshogyan más családokban.
A szeretet nem szolgaság. A szeretet odafigyelés és törődés. De igazán. Nem fél szemmel és füllel, telefont nyomogatva, és sablonmondatokban dicsérve. A szeretet a minőségi idő, a mesélés, a gyerek meghallgatása még akkor is, ha fáradtak vagyunk. Nem a helyettük való leckeírás, bepakolás és a felelősség alóli felmentés a szeretet nevében, mondván, mi is ilyenek voltunk.
Merjünk szülők lenni, és ne féljünk attól, hogy ha haragszunk, kiabálunk, nemet mondunk, nem fognak bennünket szeretni. Dehogynem, hiszen mi is szeretjük őket akkor is, ha rosszak, ügyetlenek vagy épp füllentenek. Akkor is, ha nem tanulnak jól, vagy épp visszabeszélnek.
Bátorság! A szeretet sok mindent kibír és eltűr. Szeressük jól, jobban a gyerekeinket!
Kép forrása: Pinterest
