Az első magyar lombikbébi 32 évvel ezelőtt jött világra. Ma már természetes a mesterséges megtermékenyítés a világban, mégis van benne valami fura mellékíz. Mintha azt sejtetné, hogy a nő legfőképp a reprodukciós képessége miatt érdekes. Amióta csak ember létezik a Földön, tudjuk, hogy a nők hordozzák magukban a jövendő életet, ami persze nem létezhetne férfiúi segítség nélkül. Ha minden megfelelően működik, akkor a női test anyai testté tud lényegülni. Mindez annyira hétköznapi, hogy már elfelejtünk rácsodálkozni arra, hogy egy test otthona lehet egy másiknak vagy akár többnek. A várandósság fantasztikuma előtt nem hajtunk már fejet, pedig egy nő önönmagából növeszt, táplál egy másik életet. Van ennél nagyobb csoda? Aligha.
Természetesnek vesszük, hogy a nők egy bizonyos kor és tapasztalat után anyákká szeretnének válni. Ahogy a mondás tartja, bármit megtennének azért, hogy ez megtörténjen, de az ellenkezőéjéért is. A társadalmi elvárás olyan hatalmas, hogy észre sem vesszük, hogy gyakran azért szülnek, mert muszáj. Egyesek fennen hirdetik, hogy nemzeti érdek, mások szerint a női lét alapfeladata. Akad olyan tábor is, amelyik azt vallja, hogy a nő értéke az anyaságában rejlik, hiszen abban tud kiteljesedni. Évezredeken keresztül kevés fontosabb feladatot hagytak a nőkre, mint teherbe esni, szülni, gyereket nevelni. A máig működő kettős mérce alapján a házasságtörő nőt azért kövezik meg vagy ítélik el mélységesen, mert az utódlás szempontjából az anya személye mindig adott, az apáé viszont kérdéses. Bár erre ma már remekül működő tesztek vannak, amelyek igazolják mindkét szülőt, mégis sokan nagyobb bűnként élik meg, ha a nő anyaként lép ki a családból, mint apaként.
Jóval ritkábban fordul elő, hogy egy nő úgy dönt, hogy bár teste egészséges, tudatosan nem vállal gyereket. Nem érzi a késztetést, nem anyaként akarja beteljesíteni a feladatát. A haladónak tűnő, ám a témában mélységesen konzervatív társadalom ezt nehezen fogadja el. Nem tud mit kezdeni a nővel, aki nem kívánja megélni az évezredek óta kialakult szerepkörét.
A másik probléma, amikor valaki nagyon szeretne anyává válni, de testi, lelki akadályok miatt erre képtelen. A kivizsgálások sora bizonyítja neki, hogy szervileg rendben van, semmi akadálya nem lenne a fogékonyságának, de nem termékenyül meg, pedig a partnere sem „vétkes”. Ezoterikus körökben erre azt mondják, hozzá nem akar leszületni senki. Őt nem választják, mert neki azt kell megélnie, hogy nem lehet anya. Ilyenkor nagyon sok nő tűzön-vízen át harcol, és minden módszert bevet, hátha kicselezheti a természetet. Olykor sikerül is. A tudomány közbelép és segít, mert az ember már elérte, hogy képessé vált a teremtésre bizonyos fokig. És laboratóriumi körülmények között létrejön az élet, amelyet a szerető szülők remélnek.
És ebben a csodában az ember túllépi a korlátait. Hogy ez jó-e vagy nem, ki-ki eldöntheti. Viszont a sokat szenvedett női test és lélek bizonyára megkönnyebbül, amikor a kisbaba világra kéri magát.
Vajon a nő csak gyerek által lehet teljes? Vajon hány gyerek ideális a mi társadalmunkban? Érdemes-e hagyni, hogy minden gyerek megszülessen? Vállalható-e a sérült baba?
A kérdések mind-mind vitákat gerjesztenek. Egy biztos, nőként csak mi dönthetjük el, fontos-e nekünk annyira az anyaság, hogy megéljük minden percét akár jó, akár kevésbé az. A döntéssel járó felelősség is a miénk. Ítélkezni pedig mindig fognak körülöttünk, akár így döntünk, akár úgy.
