Most elhagylak

"Két lányt szültem már, úgy hittem, csodás dolog, ha lesz egy fiunk. Hogy miért voltam ennyire bolond, utólag kijózanodva magam se tudom, hiszen a házasságot nem a szült gyerekek láncszemei tartják össze. Ha ez így lenne, akkor meglenne a válasz az örökkön örökkére.Csak néztem a szemét, ami ugyanolyan vidám volt, mint mindig, amikor őszinteséget hazudott. Ellenkező esetben megszürkült. Mondhatnám, hogy nem voltak jelek, hogy nem éreztem, minden megváltozott, amikor harmadszorra is terhes lettem, de ez áltatás, hiszen láttam, hogy nem örült neki. Egyszer, régebben szemrehányóan megjegyezte, hogy ő megmondta nekem, hogy nem akar kettőnél több gyereket, mert azok is óriási terhet tesznek a vállára. Nem lehet ebben a világban ép ésszel kibírni, hogy felelni kell mások boldogulásáért. Ő erre nem képes, jó, tudja, hogy nem ezt ígérte, de rájött, ahogy nőttek a lányok."

Most elhagylak.

Így mondta, és nyugodt maradt. Olyan nyugodt, amilyen nem maradhat egy ember, aki meg akar lépni a családjától és születendő gyermekétől.

 – De hisz fiú lesz! – szaladt ki a számon, mintha ez lett volna a legfontosabb.

Két lányt szültem már, úgy hittem, csodás dolog, ha lesz egy fiunk. Hogy miért voltam ennyire bolond, utólag kijózanodva magam se tudom, hiszen a házasságot nem a szült gyerekek láncszemei tartják össze. Ha ez így lenne, akkor meglenne a válasz az örökkön örökkére.

 
 

Csak néztem a szemét, ami ugyanolyan vidám volt, mint mindig, amikor őszinteséget hazudott. Ellenkező esetben megszürkült. Mondhatnám, hogy nem voltak jelek, hogy nem éreztem, minden megváltozott, amikor harmadszorra is terhes lettem, de ez áltatás, hiszen láttam, hogy nem örült neki. Egyszer, régebben szemrehányóan megjegyezte, hogy ő megmondta nekem, hogy nem akar kettőnél több gyereket, mert azok is óriási terhet tesznek a vállára. Nem lehet ebben a világban ép ésszel kibírni, hogy felelni kell mások boldogulásáért. Ő erre nem képes, jó, tudja, hogy nem ezt ígérte, de rájött, ahogy nőttek a lányok.

Szívesen megkérdeztem volna, van-e már utódom, de ismerem Petit. Azt hazudta volna arcára száradó mosollyal, hogy nincs.

Nem, ő nem akart apa lenni, férj is csak ímmel-ámmal. Elvett, mert akkor még volt némi elvárása önmagával szemben, a gyerekek meg jöttek, mert a szex a házasság velejárója.

Megbeszéltük, hogy gyereket vállalunk, nem volt ez csapda, ne higgye senki, de beszélni róla, megcsinálni, nem ugyanaz, mint elviselni minden nap, hogy ott vannak, hogy nincs mellettük levegő, és a fiúból férfi lenne, ha képes lenne rá. Ha akarná. Ám ahogy sokan sokan, ő se tudra feldolgozni, hogy a családdal elveszített valamit. Mondjuk a korlátlan csajozás lehetéségét.  És felelősséget is kell vállalnia pár jövevényért, akik éhesek, szomjasak és fáznak. Gondoskodni magukról sehogy se képesek, ami félelmetes, mert elveszi a szabadságot attól a fiútól, aki kirándulna, pubokban ülne, vagy a laposföld-hívőkkel ábrándozna arról, hogy létezik-e világvége.

A gyerekek váratlanul úgy szólítják az embert, ahogy nem szeretné. Egy gügyögő, aki odatogyog, és azt mondja, apa, riasztó annak, aki nem szokta meg, csak az édesem, milyen bugyit vagy csipkebodyt vegyek fel a kedvedért-kérdést.

Peti nem változott meg csak azért, mert két lány pottyant közénk az égből. Ő minden egyes nap azt érezte, hogy aranyosak, meg ragaszkodóak, de ha nem lennének, akkor ő még szabadon kujtoroghatna a városban, vagy alhatna reggel nyolcig, ha kilencre megy dolgozni, és ha kedve lenne az erdőben éjszakázni, mert a Holdvilág-árok szellemeit szeretné meglesni, akkor tehetné anélkül, hogy egy nő, aki történetesen a felesége, rossz szemmel nézne rá, és kezébe nyomná a hasfájós kisebbik leányzót.

 – El kell mennem! – szólalt meg újra az az ember, akit én hét évig szerettem.

Igen, így múlt időben, mert nem akarom már se megérteni, se szeretni, hiszen itt állok hathónapos kicsivel a hasamban, és nem tudok úgy nézni rá, mint egy emberre, aki miatt nem aludtam hetekig. Olyan lázasan, olyan bűvöletben rajongtam érte, ahogy soha azelőtt senkiért. Ez sablonduma, mert sose lehet két embert egyformán szeretni, de mégis igaz. Belefogytam az érzésbe, anya is rettegve figyelt, és csak nehezen nyugodott bele, hogy van valaki, aki miatt én akár pokolra is mennék.

 – Hová? – kérdeztem agyamban vájatokat szántó kínnal. Úgy tettem fel a kérdést, mintha számítana, hol lesz. Akárhol is, nem velünk, nem mellettünk. Akkor meg?

 – Ne gyötörj, Panna! – nyögte ki és a nevem hányássá alakult a torkában. Szinte kibukott belőle, mintha ledugta volna előtte az ujját a torkán.

Én? Én?! – ismételtem kétszer is.

Úgy érzem, ez az élet nekem kevés. Harmincnégy vagyok, nem ötven. Még  olyasmikre vágyom, amiket veled nem lehet.

 – Három hónap múlva apa leszel…– motyogtam szinte öntudatlanul, közben a hasamra szorítottam a kezem, mert a kicsi úgy rugdalózott, hogy azt hittem, azonnal kilyukaszt.

 – Majd kereslek. A lányokat is!

Azzal felkapta olajzöld hátizsákját, ami már a fal mellé volt készítve. Nem is vettem észre, ami lehetetlennek tűnt. Én a rendmániás, a folyton porszívózó, a szöszmöszgyűjtő feleség, egyszerűen átnéztem volna rajta? Biztosan megbolondultam.

Amikor becsukta az ajtót, összecsuklottam a kövön. Ültünk ketten a fiammal, én kívül rohadtam meg lélekben, ő belül dörömbölt veszettül, mert nem értette, hol van az a nő, aki máskor egész nap énekel neki.

Peti úgy gondolta, jobb két lánya és terhes felesége nélkül. Pedig akárhová megy, mi ott leszünk minden sejtjében, minden mámoros és foszladozó emlékképében. Nem kell akarnia bennünket, mi nem veszünk el, mert velünk lesz tele a levegő, amit belélegez, és mi nyomjuk szét szívében az új örömöket, hiszen vésővel se lehet kikaparni bennünket onnan, ahonnét most tűzzel égetne ki. Varas marad utánunk minden gondolata, és ha én már nem leszek fontos, lesz három belőle maradó élet, akik így, vagy úgy, de nem hagyják, hogy ne tudjon róluk.

Amikor a fiam végre megnyugodott, elkezdtem az éneket. Azt, amit eddig soha. Akartam, hogy érezze, minden más lesz ezután. Más, de jobb. Még az ének is, hisz csak az maradt nekünk. Az óra fél négyet ütött. Fel kellett állnunk. Az oviban vártak a lányok. Megsimogattam terebélyes pocakomat, és úgy gondoltam, ha ez jutott nekünk, biztosan okkal történik. Azért, hogy erősebbek  legyünk. Azért, hogy megértsük, nem függhetünk mástól.

Én itt maradok és mégis megyek előre. Nem egyedül, nem lányt játszva, hanem anyaként és nőként, miközben van valaki, akit a gyerekeim nem tudnak apának szólítani egy ideig. Hogy később megteszik-e, meglátjuk. Nem akarok átkozódni, jósolni se. Megbocsátani azonban nem fogok. Két és fél gyerekkel az életemben nem érek rá irgalmasat játszani azzal, aki félredobott minket.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here