Jöttök ti még az én utcámba! Ezt kiabálta Lázár Bonifác amikor hajnali kettő körül a nyakánál fogva hajították ki a kocsmából. Az egyensúlyát elvesztette, a kalapja leesett a fejéről és odébb gurult, úgy gyűrűzve a földön, mint egy érme amikor elejtik. Mormogott káromkodások közepette összeszedte az elhullott tartozékait, és a zakóját megigazítva oldalgott tovább. Máskor talán mérges lenne, hogy kidobták, de most már volt ideje.
Az utca már majdnem teljesen csöndes volt. Valahol az éjszaka mélye és a Nap első sugarai között érkezik el az néma állapot, amikor alszik a város. Mióta van ideje, Bonifác igencsak megszerette ezeket a lassú pillanatokat. A lépteit szinte nem is érezve sétált, mikor a szeme hirtelen megakadt egy görbehátú alakon. A fejét kicsit félrebillentette, és így szemlélte a távolból a nőt, aki mint keselyű görnyedt egy padon. Az alakja így messziről és egészen szórakoztató képet festett. A fehér ruha, amit viselt szinte rikított a sötétben. Sok minden megfordult Bonifác fejében amíg nézte a nőt, akit látszólag egyáltalán nem érdekelt a világ, ami körülvette. Azt sem vette észre, hogy két sötét alak tűnt fel mögötte. Bonifác a két férfi járásában felismerte az bortól bódult bolondságot, hiszen percekkel ezelőtt sajátja volt. Egy furcsa, kissé kellemetlen érzés szorította a gyomrát ahogy közeledtek a fehér ruhás keselyű felé. Bonifác nem tudott parancsolni a hősi vágynak, a lába indult, hogy megmentse kismadarát. Magabiztos léptekkel közeledett a pad felé. A nő ekkor sem emelete fel a fejét, de a két alak észrevette. Elég volt egy éleset villantani a tekintetével, és máris más irányt vettek.
Diadalmasan húzta ki magát, mint aki nagy csatát győzött, de a megmentett madárka még most sem vett róla tudomást. Bonifác a pad mellett pár lépésre állva vizsgálta csendesen a nőt. A fehér ruhája kicsit piszkos volt, és nem is állt rajta különösen előnyösen. A lábán egy lakkos magassarkú cipő kissé csálén pihent. Az arca azonban nagy meglepetésként érte. Kicsit a lélegzete is megzavarodott amikor szemügyre vette a hölgy finom vonásait. Nem keselyű ez, inkább galamb, gondolta Bonifác. Kedves arca volt, szinte ragyogó, de mégis, a szeme alatt patak szerű csatornát vájtak a festéktől színezett könnyei. A szája valamikor pirosra volt festve, de így hajnali három óra után csak elkenődött és fakó folt maradt a rúzsából. Az ajkai szinte szívszorító módon biggyedtek le, és a szemhéja is olyan szomorú tempóban záródott.
Amikor kényelmetlen lett a csönd, Bonifác egy köhintéssel jelzett a madárkának, aki zavartak kapta fel a fejét.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte óvatosan.
Így, hogy az arcát a hold fénye felé fordította, láthatóvá váltak a finom ráncai. A szemeit szűkre húzta és gyorsan felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeit, de így csak jobban elkente az arcán a festéket.
– Jól.
A hangja nem olyan volt, mint amire Bonifác számított. Mély és rekedt volt. Sok év dohánya sejlett föl egy szava mögül.
– Vár valakit, hölgyem?
A kérdésre a madárka arckifejezése egészen megváltozott. Szemei és orrlyukai tágra nyíltak, mintha sértené a kérdés.
– Nem várok senkit. Nyugodtan elmehet, nincs szükségem segítségre. – Fejét élesen elfordította, és kezével megszokásból a gyűrűsujjának csupasz tövét dörzsölgette.
– Engem Bonifácnak hívnak – mondta egy percnyi csönd elteltével, miközben megemelte a kalapját.
Erre a madárka kíváncsian fordította vissza a fejét. A fakón festett ajkán egy mosoly maradék húzódott. – Bonifác? – felvonta a szemöldökét. – Ez egy ritka név.
– Bizony az. Magát hogy hívják?
– Annának.
– Ez nem annyira ritka név.
– Tényleg nem.
– Mit csinál itt, Anna?
– A napfelkeltét várom.
Egy halvány mosoly jelent meg Bonifác ajkán. Bólintott, és a kérdőn a pad felé nézett. Anna habozott, de aztán bólintott és arrébb húzódott a padon.
– Sokáig fog itt ülni? – kérdezte pár perc elteltével Anna.
Bonifác vállat vont. – Van időm. Tulajdonképpen van.
Anna lassan felé fordította a fejét és vizsgálni kezdte, de olyan tüzetesen, hogy Bonifác nyelt egyet zavarában.
– Eddig nem volt? Vagy csak nem tudta, hogy van-e?
– Mi maga, valami boszorkány? – kérdezte mosolyogva Bonifác, remélve, hogy a könnyedség elüldözi a kellemetlen szúrást a mellkasából.
– Nővér vagyok. Sok beteget látok.
A hangjában nem volt semmi megvetés vagy vád, még csak sajnálat sem. Kedvesen és tárgyilagosan beszélt, de a mosoly mégis lehervadt Bonifác arcáról.
– Már nem.
– Ha testben nem is, lélekben mindig.
– Hogyan koszolta össze a ruháját? – kérdezte gyorsan Bonifác.
– Leültem a földre. Azt hiszem… – rázta a fejét zavarában Anna.
– Pedig szép kis ruha. Jól mutat magán. Majd kimossa.
Anna szemügyre vette a bepiszkított fehér anyagot egy grimasszal. – Ezt nem fog kijönni.
– Gyakran rúg ki a hámból, vagy csak ma ünnepelt?
– Próbáltam.
– Nem megy?
– Egyedül nem.
– Szerencse, hogy nincs egyedül.
A madárka nem válaszolt. Nagy volt a csend így hajnali négy tájékán. Egy lélek sem volt az utcán, és az ég is feketébb volt, mint máskor. A csillagok és a hold viszont teljesen fényükkel ragyogtak. A fülledt éji levegőt betöltötte egy-két kósza kérdés és kevesebb válasz. Anna lehúzta a cipőjét. Bonifác levette a kalapját. Az ital szinte teljesen elpárolgott mindkettőjükből, és valahogy a nyomasztó érzés is tompult a mellkasukban.
Öt óra felé járhatott az idő amikor Bonifác gyengéden Anna kezére tette a sajátját. Ő meg sem rezzent. Fél hat fele megszorította Bonifác kezét. Lassan újraéledt a város, és még a napsugarak előtt megjelentek az első munkába sietők. Aztán mikor Bonifác és Anna már majdnem feladták a reményt, a házak tömbje mögül lassan felbukkant a Nap.
– Tegezhetem, Anna?
– Nem, Bonifác, Nem tegezhet.
Írta: Molnár Panna
Kép forrása: Pinterest