Nem bírom a párom gyerekeit

"Átrendeztük a konyhát, hogy jól elférjünk, majd egy olyan hétvégén, amikor a volt férjem nem ért rá, és otthon maradtak a gyerekeim, partit rendeztünk. Pizzát sütöttem, vettünk rengeteg nasit, innivalót, és összeeresztettük a kölyköket. Vajk egyik fia kilenc volt, a másik hét, de mindkettő olyan volt, mintha a dzsungelből szabadult volna. Nem akartak kezet mosni, nem bírtak megmaradni egyhelyben, és oly módon ettek, mint a malacok. A nagyobbik nyitott szájjal, leláttam a gyomráig, sőt böfögött is. Vajk azonban ebből semmit nem vett észre. Szemmel láthatóan boldog volt. Az én két jólnevelt gyerekem, akik ismerik a szalvétát, és tudnak csukott szájjal enni, úgy nézte a két Mauglit, mintha most pottyantak volna az égből. Hol rám pillantottak, hol Vajkra, de volt bennük annyi, hogy nem tették szóvá a modortalan viselkedést és a csúnya szavaikat."

Két gyerekem van, elváltam. Egy lány, egy fiú, mindketten kedvesek, udvariasak, és bár az apjukkal elhidegültünk egymástól, nála jobbat el se tudnék képzelni nekik. Nálunk nincs olyan, hogy nem fizeti a gyerektartást, sőt minden hétvégén, ha nála vannak, elhalmozza őket ajándékokkal és megveszi a legjobb edzőcipőt, amire a fiunk rápillant. Van pénze, jól keres, de ettől függetlenül még lehetne egy zsugori dög, aki a fogához veri a garast. Ádám nagyvonalú, velem is az. A múltkor elromlott a kocsim, szemrebbenés nélkül kifizette a javítást, mondván a gyerekek miatt nem lehetünk meg nélküle. Az ember azt hinné, ő egy tökéletes pasi. Valljuk be, én is ezt hittem, de rá kellett jönnöm, hogy unatkozom mellette. Nincs benne se tűz, se szenvedély, halvérű. Már az is csoda, hogy ezt a két gyereket össze tudtuk hozni. A szex számára nem nagy élvezet. Két eset van: vagy ilyen minden nővel, vagy én nem váltottam ki belőle heves érzelmeket. Minden másban azonban jó fej. Egy idő után úgy éltünk egymás mellett, mint a testvérek. Sokat nevettünk együtt, de hetek múltak el anélkül, hogy egymáshoz értünk volna.

 
 

Amikor bejelentettem, hogy válni akarok, megdöbbent. Tényleg nem értette, mi a gond. De hát jól élünk, mondta csendesen. Jól, kérdeztem vissza. Igen, talán. Mintha a bátyám lennél, nem a férjem, mondtam ki kerek-perec, amit gondoltam. Nem tiltakozott. Mindent aláírt, egy hangos szó nem volt köztünk, és a legvégén hozzátette, hogy szeret, és bármikor visszamehetek hozzá. Csak álltam a bíróság épülete előtt, és biztos voltam benne, hogy nem sokan kapnak ilyen vallomást. Bólintottam és elmentünk ebédelni egy közeli kellemes helyre. Én is szeretem őt, nem tagadom, csak nem úgy. Ha ránézek, megsajnálom azért, hogy nem képes több érzelemre, és kicsit el is szégyellem magam, amiért én igen.

Egy évvel később új srác jött a munkahelyemre, Vajk. Kifejezetten az a jóképű, mindenkinek bejövő fajta. Gyorsan világgá kürtölte, hogy épp válik, két gyereke van, és gyorsan szét is nézett a halpiacon.

Engem nem talált elég jónak, így barátok lettünk, és hónapokon át hallgattam a kalandjait, a felesége hiányosságait, közben én is meséltem neki az életemről. Jó humora volt, és mivel eszem ágában sem volt vele kezdeni, felszabadult voltam és adtam magam.

Talán ez volt a legvonzóbb bennem. Mármint az a fajta nyugalom, amit nem tapasztalt más nők jelenlétében. Sokat pletykáltak rólunk, de nem zavart, mert valóban nem volt semmi köztünk. Inkább egymás lelki társai voltunk, amit a közvélemény nem igazán tud jól kezelni. Ha ellenkező neműek barátságáról van szó, az biztosan több, és van benne extra is, suttogják. Nem volt. De lett. Ennyit a sztereotípiák valóságtartalmáról.

Hogy hogyan gabalyodtunk össze, nem is tudom, de kiderült, hogy a kémia elképesztő módon működik köztünk. Mivel mindent tudtam róla, nehéz volt elhinnem, hogy hirtelen csak én vagyok neki, semmi kikacsintgatás, kaland és messenger üzenetek százai naponta. Hinni akartam neki, bár úgy tettem, mintha nem lenne nekem fontos az egész. Beleszeretni semmiképp nem akartam, elvégre pontosan tudtam, hogy képtelen viszonozni bárki érzését, viszont eljátszani bármit el tud.

Úgy gondoltam, vagyok én annyira okos és rátermett, hogy átlássak rajta. A szex azonban mindent vitt. A világ összes veszélyes helyét kipróbáltuk, és ha csak lehetett, együtt voltunk. Ha hozzám ért, felizgultam. Elég volt a kezemet megfognia. Addig ilyesmiben nem hittem, de a tapasztalat megmutatta, hogy van ilyen. Fél évvel később, amikor semmi nem lett rosszabb köztünk, nem lanyhult a vágyunk, eldöntöttük, hogy hozzám költözik, elvégre én éltem nagy házban a két gyerekemmel.

A fiam és a lányom is gyanakodva méregették, de aztán elfogadták, főleg, mert épp olyan gyerek tudott lenni, ha velük játszott, mint ők. Ez kezdetben nagyon tetszett. Az viszont nem annyira, hogy más otthoni dolgokból nehezen akarta kivenni a részét. Ha volt egy kis ideje, a motorját bütykölte, vagy a garázsban ki tudja mivel szórakozott.

Én az ő két fiát nem ismertem. Nem is vágytam rá nagyon, hogy elhozza őket, elég volt nekem az enyém, főleg a nagyobbik, a kiskamasz, aki egyre jobban nyitogatta szárnyait. Néha megkérdezte, hogy nem lenne-e jó, ha a gyerekeket megismertetnénk egymással, de a fejemet ráztam. Ugyan minek? Látogassa csak ő meg őket vasárnaponként, legyen velük, egész nap, így is rettenetesen bosszantott, hogy minden vasárnap egyedül vagyok otthon. A volt férjem elvitte a mi gyerekeinket, Vajk éppen a sajátjait ajnározta, én meg néztem a négy falat, ahelyett, hogy kirándultunk volna vagy bármi. Ezért sokáig nyeltem, de egyszer-egyszer beszólogattam, és próbáltam megértetni vele, hogy szükségünk van közös időre, gyerek nélkülire. Hümmögött, de nem a heti egy napból nem engedett. Közben a válása se haladt túl jól, ami felettébb bosszantott.

Ahogy teltek a hónapok, egyre gyakrabban mondogatta, hogy elhozná a két fiát, szeretnének megismerni engem és a gyerekeimet. Kínkeservesen beleegyeztem.

Átrendeztük a konyhát, hogy jól elférjünk, majd egy olyan hétvégén, amikor a volt férjem nem ért rá, és otthon maradtak a gyerekeim, partit rendeztünk. Pizzát sütöttem, vettünk rengeteg nasit, innivalót, és összeeresztettük a kölyköket. Vajk egyik fia kilenc volt, a másik hét, de mindkettő olyan volt, mintha a dzsungelből szabadult volna. Nem akartak kezet mosni, nem bírtak megmaradni egyhelyben, és oly módon ettek, mint a malacok. A nagyobbik nyitott szájjal, leláttam a gyomráig, sőt böfögött is. Vajk azonban ebből semmit nem vett észre. Szemmel láthatóan boldog volt. Az én két jólnevelt gyerekem, akik ismerik a szalvétát, és tudnak csukott szájjal enni, úgy nézte a két Mauglit, mintha most pottyantak volna az égből. Hol rám pillantottak, hol Vajkra, de volt bennük annyi, hogy nem tették szóvá a modortalan viselkedést és a csúnya szavaikat.

Csak álltam a tűzhely mellett, és az járt a fejemben, hogy látszik, hol nőnek fel. Egy mucsaröcsögi faluban, ahol senki nem tanítja őket jómodorra. Éreztem, ahogy nő bennem a feszültség, de azzal nyugtattam magam, hogy azt a pár órát kibírom, és utána soha többé nem engedem ide őket, pláne, hogy a ketchupos kezükkel összekenték a mosdót és csapot, majd a törölközőbe törölték a maradékot, amit nem mostak le rendesen. Alig vártam, hogy elmenjenek. Annyira, de annyira büszke voltam az enyémekre, akik tudták, hogy illik megköszönni az ebédet, és nem zabáltak úgy, mintha éheztetnék őket.

Amikor végre hazavitte őket, elkezdtem feltakarítani a csatateret. A padló tele volt kukoricával és sonkadarabokkal. Még egy kutyát jóllakathattunk volna. Tudtam, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Vajk úgy ért vissza, mintha a nap maga a csoda lett volna. Eszemben sem volt nekirontani, de azért ki kellett mondanom, ami bennem volt.

 – Milyen anyjuk van ezeknek a gyerekeknek? – kezdtem érzelemmentes hangon. – Ti sose szóltatok rájuk, hogy mit illik és mit nem az asztalnál?

Vajknak arcára fagyott indokolatlan jókedve. Épp beleharapni készült egy maradék pizzaszeletbe, de letette.

 – Nem értelek. Most mi bajod van? – nézett rám értetlenül.

 – A fiad nem tudnak viselkedni. Enni se. Ne mondd, hogy nem láttad, milyen gusztustalanul ettek és böfögtek!

 – De Petra! Ők még gyerekek. Fiúk, akik kicsit el vannak szabadulva, de ennyi az egész.

 – Én nem így gondolom. Bunkók voltak, és nem mutattak jó példát az enyémeknek.

 – Jó példát? Ugyan miből?

 – Abból, amit mondtam. Te se szóltál rájuk, hagytad, hogy paraszt módon beszéljenek, és ronda szavakat használjanak. Ez meglep.

Engem meg az lep meg, hogy te ezt megemlíted. A gyerekeim nem tökéletesek, de vidámak és jókedvűek. Örültem nekik, mert a válás nagyon megviseli a kisebbiket. Folyton sír, hisz tudod. Erre nekem itt rá kellett volna szólnom?

Láttam rajta, hogy képtelen megérteni a helyzetet. Egy válás nem mentség a mocskos beszédre, és az ostobaságra. Én is elváltam, itt a példa.

 – Rendben – mondtam végül. – Elvégre nem az én fiaim. Azért azt szeretném kérni, hogy ne találkozzanak gyakran az enyémekkel. Ugye, megérted?

–  Én azt hittem, te olyan nagyon elfogadó, liberális anya vagy.

 – Az is vagyok. Csak ismerem a határaim. Nem kell nekem semmiféle plusz konfliktus. Te csak látogasd őket vasárnaponként, bár akkor sose lesz egy közös napunk se, de szerintem nincs szükség arra, hogy idehozd őket.

Vajk hallgatott. Tudtam, hogy nem szereti hallani az igazságot. Valakinek azonban meg kellett már mondania neki, hogy ideje nevelnie is őket. Megcsinálni nem művészet.

– Jó! – Ebben az egy szóban akkora csalódás volt, hogy megdöbbentem. Fel se fogta, amit mondtam.

 – Csak tudd, Zolika szerint nagyon kedves és aranyos vagy. Bence szerint meg jobb pizzát sütsz, mint az anyjuk.

Azzal megfordult, és kiment a házból. Még hallottam, ahogy felül a motorjára és elszáguld. Menjen csak, majd rájön, hogy nem a rossz szándék vezérelt. Azt meg tényleg nem értem, miért kellene nekem sokat találkoznom egy idegen nő idegen porontyaival. Főleg a saját házamban.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here