A temető az a hely, amelyet az ember igyekszik elkerülni, amennyire csak lehet, vagy, ha semmiképp nem tudja elkerülni, akkor gyorsan, de tapintatosan távozni onnan. Kár, pedig van jó néhány olyan temető, amelyet érdemes szemügyre venni.
A Fülöp-szigetek egyik hegyvidéki régiójában az emberek évszázadokon át a sziklaszirtekre tették ki elhunyt szeretteik holttestét. A halál bekövetkezte és a temetés között viszonylag hosszú idő telt el. Először a holttestet a holtak székébe ültették, és otthonukban, a bejárati ajtóval szemben helyezték el, hogy az elhunyt „üdvözölhesse” a házhoz érkező látogatókat. A holtat letakarták rattan levelekkel és átfüstölték, így konzerválták a testet, és nem mellesleg így szagtalanították a lakást. Pár nappal később a magzatpózba csomagolt hullát letakarták egy lepellel, és kivitték a sziklaszirtekhez. Ott egy mindössze egy méteres koporsóba helyezték, és szegekkel a sziklákhoz rögzítették. Minél magasabb pozícióban volt az illető a törzsön belül, annál magasabb „polcra” helyezték el a koporsóját a kőfalon. A felfüggesztett koporsó kiváltságnak számított: csak az öregeket temették el így, mert úgy tartották, hogy a fiatalon elhunyt emberek holtteste szerencsétlenséget hoz.
A Florida partjaitól mindösszesen 5 kilométerre, a tenger alatt 12 méterrel létrehozott Neptun emlékzátony azoknak a temetkezési helye, akik szeretnének a víz alatt örök nyugalomra lelni. Néhány autentikus szobor teszi a helyet különlegessé.
Noha az érdeklődők számára nyitott, mégis magas fal rejti el a velencei San Michele szigetén található temetőt. A szigetet szerzetesek lakták a XV. században. Amikor Napóleon megszállta Velencét, ezt a szigetet jelölték meg hivatalos temetkezési helyül, hiszen a fő szigetet rendszeresen ellepte a víz, oda nem lett volna higiénikus temetkezni. 1995 óta ezen a helyen már csak 10 vagy 20 évre lehet megváltani a sírokat, tekintettel a hely szűkösségére – az elhunytaknak „át kell adniuk a helyüket” az újabban meghaltaknak.
A Franciaországban található Oise-Aisne amerikai temető 6012 katona végső nyughelye, azoké, akik a II. világháborúban harcoltak. A temető egyik elzárt zugába, az E parcellába azonban nem léphet be akárki: ez a parcella azon amerikai katonák jeltelen sírját rejti, akik méltatlanok voltak az egyenruhájukhoz, és katonák, illetve civilek meggyilkolásában, megerőszakolásában találtattak bűnösnek. Az E parcella felett nem leng az amerikai zászló, a sírokon pedig csak számok olvashatóak.
1665-ben egy Eyam-ban élő és munkálkodó szabó anyagot rendelt Londonból. Mivel a textilek nyirkosnak tűntek, a szabó kiterítette őket száradni. Az anyagok azonban bolhásak voltak, ráadásul a pestist terjesztő bolha bújt meg bennük. Két hónapon belül a szabó meghalt – másik 42 helyi lakossal együtt. A település plébánosa, hogy megvédje a környező falvak lakosságát a pestistől karantént rendelt el. Gyakorlatilag bezárkóztak a lakhelyükre, a pestis pedig tombolt: megesett, hogy egy hatgyermekes család alig egy hét leforgása alatt veszett oda. Mivel a holtak eltemetése felért a betegséggel való megfertőződéssel, a feleség maga ásta ki gyermekei és férje számára a sírt. 1666 novemberére a pestis véget ért, a szomszéd települések megmenekültek, a sírhelyek pedig még ma is őrzik a hősies eyamiak emlékét.
fotó: Internet
