A temetés napja életem legborzasztóbb napja volt. Hogy is lehetett volna más, hiszen immáron árva lettem, mert apám igazán sose volt, anyukámat meg túl korán elveszítettem. De megmaradt bennem minden, amit tőle kaptam: a szeretni tudás képessége, a kitartásé és az akaraté.
Azon a délutánon, semmi mára nem tudtam gondolni, csak az együtt töltött évekre, azokra a pillanatokra, amikor boldog voltam vele. Eszembe jutott a kis piros rakott szoknya, amiben először mentem oviba, és mindenki megcsodálta, csak Robika nem, aki egy jól irányzott mozdulattal belelökött a pocsolyába. Anya nem mondta, hogy ilyenek a fiúk, hanem haragudott, ahogy én, csak Robika anyja rántotta meg a vállát…Aztán elsőben, ahogy szenvedtünk az írással, mert hiába szerettem színezni, a betűk nem akartak kedvem szerint kerekedni. Apa mindig hiányzott az életünkből, még az is, akiről azt hittem, ő a valódi. Az első menzeszem tragédiáját is anyával éltem meg, mert épp bent voltam a munkahelyén, amikor nagylány lettem, istenem, de gyűlöltem, amikor ezt mondta valaki. Anya volt a világ, és a világon minden jó. Hihetetlen erővel segített át minden buktatón.
Rövid és egyszerű szertartás volt, nem akartam elnyújtani, ének se kellett, amit a pap igen sérelmezett. Viszont meglepően sokan eljöttek. Anyát jól ismerték a faluban, elvégre ott nőtt fel, és engem is szerettek. Ahogy a sír mellett álltunk, annyira remegett a lábam, hogy Alexbe kellett kapaszkodnom.
Volt egy pillanat, amikor éreztem, hogy megmerevedik. Felnéztem, és tekintetem találkozott apáméval. A biológiai apáméval. Nem volt jó színben, a fején tubánszerű kötés volt, és mellette a felesége állt. Ő talán még nagyobb meglepetés volt, mint a férje. Alex óvatosan rám pillantott, mintha attól tartana, elájulok vagy tudom is én mit teszek. Én azonban nem ilyen ember vagyok. Olyan, akinek tudnia kell az igazságot, és bármi is legyen az, nem roppan össze alatta. A hazugság azonban elemészti. El se tudom mondani, mennyire jólesett, ahogy tartott, ahogy őrzött, miközben búcsút vettem anyám földi maradványaitól tudva, hogy lelke már rég máshol van.
Hogy miért jött el az úgymond apám, csak megtippelni tudtam. Mondjuk miattam vagy az emlékei miatt. De hogy a neje mit keresett anya urnája mellett, tényleg nem tudtam megérteni. Csak akkor kezdtem sírni, amikor a kis fehér dobozt a földbe engedték. A porból lettünk, és azzá is válunk, hirtelen más értelmet nyert, mint egyszerű szófordulat, már nemcsak a Biblia szavai voltak.
– Apám biztosan beszélni akar veled! – súgta Alex. – Képes leszel rá, vagy mondjam neki, hogy várjon ezzel?
– Nem, szeretném megismerni, és van bennem annyi, hogy végig tudjam hallgatni. Csak…
– Tudom, anyát vigyem el…
Bólintottam. Amikor anya végleg elköszönt a földi léttől, és a tömeg is oszlani kezdett, néhány idős néni odajött hozzám és megszorította a kezem. Ketten is mondták, hogy ijesztő, mennyire hasonlítok a fiatalkori anyámra. Az egyik, Mari néni szomszédja hozzátette, hogy földbe gyökerezett a lába, amikor meglátott. Szinte kábulatban fogadtam a részvétnyilvánításokat, és alig vártam, hogy egyedül lehessek, de annak nem most volt itt az ideje. Életem egyik legfontosabb beszélgetése várt rám, és nem akartam kitérni előle.
Keresztes Vilmos elegáns öltönyében mozdulatlanul állt a sírtól távolabb, és várta, hogy végre egyedül maradjak. Alex elengedte a kezem, és az apjához lépett, és mondott neki valamit, mire ő megrázta a fejét. A felesége szó nélkül belekarolt a fiába, és úgy távoztak, hogy Alex még visszanézett és bátorítóan rám mosolygott.
– Jó napot, Lili! Fogadd együttérzésemet! – szólított meg Keresztes Vilmos, ahogy az emberek távolodni kezdtek. – Csodálatos nő volt az édesanyád.
– Köszönöm! – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Tudod, hogy nagyon hasonlítasz rá?
– Igen, már sokan mondták.
– Szeretném, ha leülnék valahová, ahol békésen elbeszélgethetünk. Úgy gondolom, tartozom neked egy vallomással.
– Mindenképpen.
– Nem akarok a faluba menni, ott mindenki minket lesne. Tudsz egy helyet, ahol esetleg nyugtunk lenne?
– A malom mellett?
– Istenem, az volt a kedvenc helyünk a tónál…Hihetetlen, hogy mennyire azonosan gondolkodsz az édesanyáddal…Menjünk! A kocsim itt áll a sövénykerítés mellett! – Azzal egy fekete batárra mutatott, ami nem is autó volt, hanem egy busz vagy micsoda.
Előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, és én beszálltam. Nem volt bennem félelem, de izgalom se. Éreztem, hogy sok élet nincs az ereimben, mert a fájdalom teljesen kiölt mindent. Amikor a földútra kanyarodtunk, magam előtt láttam anyát, amint fogom a kezét, és féllábon ugrálok mellette egy sárga esőkabátban. Ettől az emléktől könnyes lett a szemem. Keresztes Vilmos nem nézett rám. Csak az utat bámulta, majd fékezett, és megállt nem messze a barnára festett öreg padnál, aminek támlája finoman elkorhadt, de az ülőrésze épen maradt.
– Meg is jöttünk…Szerettem itt ülni, és bámulni a vizet! – mondta. Hangja csupa érzelem volt, amit nem feltételeztem volna róla.
Megint kinyitotta az ajtót, és kezét nyújtotta, hogy kisegítsen. Határozott fogása volt, nem is számítottam másra.
– Leülünk? – kérdezte. Nem várt választ, inkább udvarias próbált lenni. Vele szemben foglaltam helyet, és az járt a fejemben, hogy pár hónapja azt se tudtam, hogy létezik, most meg itt ülök, és a mondandójára várok.
– Gondolom, te se vagy jól teljesen… – mondtam udvariasan, mintha közöm lenne hozzá.
– Jól leszek…Elpusztíthatatlan vagyok, mondják sokan, erre majdnem sikerült egy semmi kis nőnek.
– Megérdemelted?
Egy pillanatra elfelhősödött a tekintete. Lesimította elegáns öltönye egyik gyűrődését, és nagyot sóhajtva így szólt:
– Tudja isten! Néha azt kell hinnem, hogy nem véletlen, ami történt. Nem vagyok jó ember, sokak tyúkszemére léptem. Talán eljött az ideje a számadásnak. Ez a nő pedig, mint valami arkangyal, úgy sújtott le rám, mert semmibe vettem és kihasználtam.
– Miért tetted?
– Mert megtehettem. Megszoktam, hogy egész életemben ilyen vagyok. Amit akartam, elértem. Ami kellett, megvettem. Közben nem törődtem azzal, kinek okozok csalódást vagy fájdalmat, mert önző módon átgyalogoltam mindenkin.
Néztem ezt az embert, és nem tudtam eligazodni rajta. Egészen másmilyen volt, mint gondoltam. Volt benne valami olyasféle érzékenység, amit Alex sose említett. Vagy az ütés okozta vagy anyám halála, nem volt rá magyarázatom.
– Tényleg te vagy az apám? – kérdeztem minden köntörfalazás nélkül.
– Igen, Lili, sose tagadtam. Én vagyok, és bár nem voltam melletted, mindig tudtam rólad.
– Egyet mondj még meg! Szeretted az anyukámat?
Nagy levegőt vett, a vízre bámult és lassan bólintott.
– Szerettem, de talán nem eléggé. Magamat mindig jobban szerettem, és ez volt a baj. – Keserűen elmosolyodott, és tekintete a távolba révedt. Szerettem volna tudni, mire emlékszik abban a pillanatban, de megkérdezni nem mertem. Éreztem, hogy sokkal személyesebb ez az emlék, minthogy megossza velem vagy bárkivel.
– Elmeséled nekem a történeteteket?
– El. Bár nem lesz könnyű…Ahogy én láttam. Hogy anyád mit érzett, csak sejteni tudom.
Folytatjuk…
