Július közepe volt. A hőség elviselhetetlenül ragasztotta egymáshoz a tolakodó testeket a villamoson. A kislány erősen fogta öccse kezét és rángatta fel a lépcsőn, amelyről kis híján lesodorta őket egy nyugdíjas néni, aki az egy szem ülőhely irányába gyorsult fel versenyautókat megszégyenítő sebességgel.
– Fogd a kezét rendesen! – rivallt rá az anyja, aki az ikreket próbálta felvonszolni a járműre.
– Fogom – válaszolta azonnal, nehogy az anyjának eljárjon a keze.
Anyja rá sem nézett, csak az érdekelte, hogy felférjenek, mert a nagy igyekezetben a babakocsi kereke beakadt egy résbe. Nagyot rántott rajta, de a kerék csak nem akart kiszabadulni. Az ikrek sikítottak. Egy férfi odaugrott és erőteljes mozdulattal tépte ki. Az ajtó végre becsukódhatott. Mindenki fellélegzett.
A hőség úgy-ahogy kinn maradt. Borka felsóhajtott. Megvoltak mindnyájan. Négy gyerek, egy felnőtt és Nyufika. Az öccse koszos nyula, amit mindenhová magával vonszolt. Ő volt szinte az ötödik gyerek a családban.
De most Nyufika nem volt a kezében, nem lógott hosszú füle a porba. Még nem vette észre. Elbűvölve nézett egy táskából kikandikáló kutyafejet. Csúf kis jószág volt. Mint a görcs, ahogy az apjuk mondaná. A kutya is teljes jogú utas volt, méghozzá egy agyonszoláriumozott plázacica hiánypótló tartozékaként. Rémült szemét egyenesen a kisfiúra szegezte, aki őt csak plüssállatnak látta, de azért megbabonázódott azonmód.
Borka váratlanul megpillantotta Lacika elnyűhetetlen kincsét. Kis híján felsikoltott. Nyufika az ajtó két szárnya közé szorulva lebegett. A feje kinn volt a napon, a teste pedig az utastérben. Jé, repülni is tud a retkes jószág, gondolta a kislány meglepődve. Hosszú, lapos fülei körülötte úsztak, ahogy a villamos egyre gyorsabb tempóra váltott. Szerencsére Lacika még nem észlelte a tragédiát. Ez mentette meg a mellette állókat egy éktelen zokogó rohamtól.
Mire egy hang közölte, hogy az Oktogon következik, Borka már az ajtó mellé furakodott, és csak az alkalomra várt, hogy elkaphassa a kis figurát, mielőtt bekövetkezne a borzalmak borzalma.
A jármű fékezni kezdett és a baloldalon nyíltak az ajtók. A kis plüss már nem repdesett. Tompán a lépcsőre esett. Valaki rálépett és káromkodott egyet. Az utána következő pedig félrerúgta, és még jobban törtetett lefelé. A forróság utat tört magának a villamos belsejében is. Az emberek fulladoztak, mert a napok óta tartó negyven fokot semmi nem enyhítette.
Borka leugrott a villamosról, amikor meglátta, hogy Nyufika az útpadkára zuhan arccal lefelé. Azt pontosan tudta, hogy nem mehetnek tovább nélküle, mert a kisöccse szíve összetörne, a többieknek pedig nyugta nem lenne a vonyításától. Még látta, hogy anyja az ikreknek magyaráz valamit. Észre sem vette, hogy ő nincs a közelében.
Lehajolt a kincsért, de egy közelgő autó szele megsuhintotta az arcát és így nem tudta felvenni. Másodszori próbálkozásra sikerült. Mielőtt örülhetett volna, a villamos ajtaja bezárult és komótosan elindult a Király utca felé. A kislány nem rémült meg. Szinte látta önmagát, ahogy kis kék ruhácskáját meglebbenti egy szellő, miközben a ványadt nyulat szorongatja diadalmasan. Azzal is tisztában volt, hogy eltűnése nem kelt rémületet az anyjában. Talán csak a hídon túl. Őrá nem szokott sok figyelmet fordítani, mert elég volt neki a két féléves baba és a hároméves kisfiú is. Borka a hat évével nagylánynak számított otthon, akinek tudnia kellett pelenkázni, cumisüveget elmosni, és tejbegrízt főzni. Egy héten legalább ötször azt ettek. Olcsó volt, gyorsan elkészült, és nem az anyjának kellett megcsinálnia, aki folyton álmos volt, szoptatott vagy sorozatokat nézett.
Az apjuk ritkán járt haza. Állítólag vidéken akadt munkája, de pénzt alig adott és mindig pálinkaszaga volt. A kislány semmivel nem tévesztette össze az alkohol szagát. Olyan gyakran érezte, hogy legtöbbször már fel sem tűnt neki.
Négy gyerek várta haza a dohos lakásba, de ő rájuk sem hederített. Nagy ritkán megsimogatta Lacika fejét, sőt egyszer még kindertojást is csempészett neki, de Borkára rá sem hederített.
A kislány egy veszekedés alkalmával hallotta azt a félmondatot, amit az apja dühösen vetett oda az anyjának. Valami másik alomról kiabált, amelyből legszívesebben kidobná az idegent. Az iskolában megkérdezte a tanító nénit az alom szó jelentéséről, aki annyit mondott, hogy fészket, fészekaljat jelent. Ennek viszont nem volt értelme, mert ők nem madarak.
Hosszú idő telt el, de még mindig nem jött érte senki. A nap egyre erősebben sütött. Szomjas volt és a gyomra is korgott. Mozdulni nem mert. Nem attól félt, hogy nem lelnek rá. Abban biztos volt, hogy sokáig nem is keresi az anyja. Egyedül a cselédsége hiányzik majd neki, de azon kívül semmi más. Borka láthatatlan volt otthon, ha szeretetről volt szó. Nem simogatta meg senki barna, loboncos fürtjeit. Félig elfelejtett gyerekstátuszban teltek a napjai.
Nézegette a kirakatokat, de csak azokat, amik a megálló közvetlen szomszédságában voltak. Húsz lépésnél messzebbre nem merészkedett, mert ha mégis jönne érte valaki, ki fog kapni, hogy nem bírt nyugton maradni. A veréstől félt, pedig a pofonokat megszokta. Gyakran kapott egy-egy váratlan nyaklevest, ha nem jól fogta meg az ikrek egyikét, vagy épp nem volt elég gyors a vacsora készítésében. Minden villamosnál megdobbant a szíve.
Hatalmas tömeg keringett az utcán. A turisták csodálták az Andrássy utat, majd zajongva haladtak tovább esernyős kísérőjüket követve. Senkinek nem tűnt fel árvasága. Egy ember sem vált ki a tömegből, hogy megkérdezze, miért ténfereg egyedül.
Az izzadtság már a tarkóján csordogált. Nyufika nehéz lett. Legszívesebben megszabadult volna tőle, mert miatta került ebbe a helyzetbe. Csak húzta le a kezét a pehelykönnyű állatka, és nem volt benne semmi kedves vagy vigasztaló. Az egyik füle szakadásnak indult, a farka meg jó ideje hiányzott. De Nyufika volt Lackó mindene. Őt szorongatta az ágyban, az asztal alatt, még a vécére is magával vitte.
Már senki nem emlékezett arra, honnan költözött be hozzájuk. Talán hozta valaki. Nem számít. Már biztosan bömböl utána.
A sétálgatás kifárasztotta. A beton ezer fokban ontotta a meleget, elnyelni nem bírta. Egyre jobban gyötörte a szomjúság. A torka, olyan volt, mint Zsuzsi baba haja, amikor beleesett a felmosó vödörbe és a Domestos kiszívta belőle a nedvességet.
A sarkon, az Andrássy út árnyas fáinak tövében talált némi árnyékot. Onnan messzinek tűnt a villamosmegálló. Nyufika is pilledten feküdt az ölében.
Mindenkinek volt dolga, csak neki nem. Ő várakozott, mert épp ottfelejtődőtt a délutánban.
– Te miért nem mész haza?
A kérdés váratlanul érte Borkát. Egy büdös ember állt előtte
Annyira meglepődött, hogy válaszolni sem tudott. A férfi hosszú szakálla a mellkasa közepét verdeste. Koszos, barna felöltőt viselt. A lábán téli bakancs.
– Nem tudsz válaszolni, ha kérdeznek? – rivallt rá haragosan. Borka nem ijedt meg. Az anyja azt mondta neki egyszer, hogy ezek az emberek a csatornában laknak, azért van ilyen förtelmes szaguk. Amikor megkérdezte, hogy miért laknak ott, az anyja legyintett, és csak annyit mondott, mert elcseszték az életüket.
A fölé hajoló férfi nem volt félelmetes, még öreg sem, csak egyszerűen árasztotta magából azt a jellegzetes szagot, amit a hozzá hasonlók.
– Várom, hogy értem jöjjenek – mondta határozottan.
A hajléktalan megcsóválta a fejét.
– Itt hagytak? Órák óta figyellek… – A hangjából hitetlenkedés csengett. – Szerintem, te megszöktél.
A kislány elmosolyodott. Nézte a valótlanul kék szemeket, amelyek őt mustrálták, és megérezte, hogy jó ember áll előtte. Olyan, aki hinni fog neki. Így hát elmondhatja az igazat. Otthon ezt nem tehette. Ha bevallotta, hogy elfelejtette megírni a háziját, kikapott. Ha nem szólt arról, hogy az ikrek közül valamelyik bepisilt, leszidták. Ha csomós lett a tejbegríz, még egy nyakon is elcsattant. Ez most nem fenyegette.
– Leszálltam a villamosról Nyufiért, és az elment közben… – magyarázta az ismeretlennek. Közben felmutatta a nyulat.
A férfi megfogta, forgatta és elnevette magát.
– Ronda egy jószág.
– Nem ronda, csak piszkos, mint maga!
Hogy ez hogy szaladt ki a száján, maga sem értette. Soha senkivel nem volt szemtelen. Most is csak öccse játékát védte.
A csatornatöltelék, ahogy anyja hívta volna, nem sértődött meg. Inkább a kezét nyújtotta.
– Misi vagyok! És a kis hölgyben kit tisztelhetek? A nyelve fel van vágva, azt látom!
Borka komótosan felállt és kezet fogott az ismeretlennel.
– Borka a nevem. Már iskolás vagyok.
Misi szája ismét mosolyra húzódott. Élvezte, hogy a kislány talpraesett és közlékeny. A határozott kézfogás meglepte. Más gyerekek, ha a közelükbe merészkedett, megrémültek és elfutottak.
– Örvendek Borka kisasszony. Ugye szomjas, kegyed?
Nem is várta a választ. A rongyos nejlonszatyrából egy bontatlan ásványvizet halászott ki.
A kislány szeme felcsillant. Nem akarta udvariatlanul kikapni újdonsült barátja kezéből a palackot, de érezte, menten szomjan hal.
– Az enyém? – kérdezte tétován. A válasz egy bólintás volt.
Soha langyos víz még olyan jól nem esett neki, mint akkor. Szinte egy húzásra megitta. Olyan gyorsan kortyolt, hogy a torkára ment a víz és prüszkölt egyet.
– Lassabban, kisasszony! Van még ott, ahonnét ez jön!
A lányka elnevette magát. Érezhetően jobban lett.
– Gyere, üljünk le! Nézd, egy galamb foglalta nekünk a helyet! – mutatott a közeli padra.
A víz a barátság megpecsételésének jele volt. Misi már nem magázta.
Borka megrázta a fejét.
– Nem mehetek. Ott nem találnak rám! A villamosról nem látni oda!
– Dehogynem! Majd én figyelek.
– A bácsi figyel helyettem?
– Ebben biztos lehetsz. Hogy hogy nem tudják, hogy itt vagy?
– Csak leugrottam a játékért. Senki nem vette észre. Anya sem.
Misi megdöbbent. Az lehetetlen, hogy ez a kis kék ruhás tündér ne hiányozzon valakinek. Milyen szülei lehetnek?
– Azért várjuk türelemmel! Az öcséd biztosan keresi az állatkáját.
A kislány bólintott. Őt biztosan. Nyufika fontos. A plüss vacak jobban kell nekik, mint ő.
Ráérős mozdulattal foglaltak helyet.
A barna karú kovácsoltvas pad rásimult a várakozókra és hagyta, hogy szótlanul bámuljanak maguk elé. Pár perc után Misi felugrott, mint, akinek csak most jutott eszébe valami lényeges.
– Maradj itt, vigyázz a cuccomra! – vetette oda és már el is tűnt.
Borka megrémült. Hát még ő is elhagyja? Mindenki szabadulna tőle? De ahogy a ragacsos zacskót bökdöste a lábával, megsejtette a választ. Misi visszajön. Ebben biztosabb volt, mint eddig bármiben életének hat éve alatt.
Tíz perc is elmúlt, mire a férfi újra megjelent. Egy barna papírzacskót szorongatott és az arcán elégedett vigyor ült.
– Négy éve lakom itt az Oktogonnál az utcán, de egyszer sem voltam a Burgerben – közölte nevetve. – Néztek is benn…
A kislány elmosolyodott látva a férfi diadalmas arcát. Misi leült mellé. A papírokból két hamburger került elő, no meg sült krumpli, és két üdítő.
– Szereted? – kérdezte, de választ nemigen várt, csak odanyújtotta a kis kék ruhásnak. Az mohón kapott érte, mert reggel óta nem evett. Lehetett már este nyolc is, nem tudta az időt.
A hamburger szinte szétolvadt a szájában. A sós krumpli péppé formálódott rizskása fogai közt. A legeslegjobb mégis az volt, hogy ketten voltak. Ketten ettek, ketten hallgattak. Pár perc alatt eltűnt minden. Misi bűvész lehetett titkon, mert a kabátja zsebéből egy doboz fagyit is elővarázsolt. Borka boldog volt. Soha ennyi figyelmet, törődést nem kapott. A fagyit már nem lapátolta sietve. Ízlelgette, szopogatta a kanalat. A csokoládé íze úgy terült szét a nyelvén, mint a boldogság ritkán megtapasztalható íze.
– Hát nem jönnek érted – törte meg az estébe nyúló csendet a hajléktalan.
– Nem…
– Biztosan nem tudják, hol keressenek.
– Biztosan – hagyta rá a lány. Nem akart hazamenni. Már nem volt melege, nem volt éhes, sem szomjas. Otthon anyja keze sokszor eljárt. Az nem hiányzott neki.
Misi érezte, hogy pártfogoltja ódzkodik. De mit tehetett volna? Az utcán nem maradhat egy gyerek. Az tény, hogy melegek az éjszakák, de nem hagyhatja, hogy a földön aludjon egy lányka, akiért senki nem aggódik. Az tűnt a leghelyesebbnek, ha hazaviszi. Nem őrangyal ő. Nem mentheti meg a világot, hiszen önmagát sem tudta.
Borka összeszedte a fantasztikus vacsora után maradt hulladékot. Felállt, hogy kidobja. Tekintete Nyufikára tévedt. A buta, ronda nyúlra, akit jobban szeretnek, mint őt. Az öccse is. Felvette. Látta, hogy Misi nem figyel rá. A következő pillanatban repült is a kukába. Nem érzett megbánást. Majd azt mondja, elveszett. Ha már ki fog kapni, legyen oka a verésnek.
– Hazaviszlek – közölte vele a férfi haragosan.
Ez a hang nagyon rosszul esett a kislánynak. Nem értette, mit tett, amiért ezt kapja. Hiszen olyan szép volt minden.
– Jó – bólintott.
– Tudod a címeteket?
– A Nefelejcs utcában lakunk. A Keletinél.
– Az nincs messze – állt fel a férfi is. – Induljunk.
Borka lesimította a ruhája szélét, megigazította a csatot a hajában, és gyors mozdulattal Misi kezébe csúsztatta az övét. A férfi ránézett. Egy kis kéz fogta markába az ő régen elhanyagolt szívét. Már sajnálta az előbbi ingerültségét.
A lány még egyszer a kuka felé pillantott, de nem látta az alján heverő nyulat. Volt, nincs.
A villamoson kevés hely volt még így, a lenyugvó nap halálakor is. A Blaháról gyalog mentek tovább. Misi arról mesélt, hogy a csillagok nem mások, mint pici tündérek, akik kisgyerekekre vigyáznak. Azért vannak az égen, hogy ne engedjék szabadon kószálni a gonosz manókat a Földön. Néha egy-egynek le is kell szállnia az égről, mert a manók rosszalkodnak, és a gyerekeket csúfolják. Ha nyári éjszakán felnéz az égboltra, akkor láthat is egy-egy sebesen futó csillagocskát, ami a Föld felé tart. Borka nem szólt semmit, csak hallgatta a mesét.
– A csengő rossz – szólalt meg, amikor a házuk elé értek. A bűzlő kukákat már kirakták, sőt az ismerős kutyapiszok látványa is gyorsan visszarepítette a csillagok közül.
Félt bemenni. Mit fog mondani az anyja? Mi lesz, ha azt hiszik, rosszaságból tűnt el? És még Nyufikát is kidobta. A szíve majd kiugrott a helyéről. Kapott már ki sokszor, de a mai napot szerette volna a legszebbek közé elraktározni, nem veréssel zárni. Misi megérezte, hogy reszket. Megszorította az izzadt kezecskét és elmosolyodott.
– Nem lesz baj! – mondta bátorítóan. – Egy csillagod neked is van, aki vigyázni fog rád. Elintéztem – tette hozzá kacsintva.
A rozzant fakapu nyikorogva engedte be a későn érkezőket. A körfolyosós házban még senki nem aludt. Káposztaszag terjengett mindenhol. Felgyalogoltak a másodikra. A nagy, széles lépcsők üresen kongtak a néma lépcsőházban. Borka habár elhitte a csillagot, azért csak szorította a férfi kezét.
Amikor kinyílt az ajtó, egy kócos hajú, vézna nő állt ott, a karján egy csecsemővel.
Hirtelen meg sem tudott szólalni. Csak nézte üres szemekkel a lányát.
– Jó estét. Hazahoztam a kislányt – szólalt meg helyette a hajléktalan. A nő még mindig hallgatott. Mintha nem erre számított volna.
Amikor szólásra nyitotta volna a száját, Lackó visítva tört magának utat. Félretolt volna akár egy hegyet is.
– Nyufika elveszett! – kiabálta.
Könnyei folytak, de úgy, ahogy csak gyerek tud utat engedni nekik. Borka megdermedt. Ő meg kidobta azt az egy dolgot, ami az öccsének fontos volt. Megmentette és elhajította, mert gyűlölte. Megbocsájthatatlan tett volt. Ha most kikap, megérdemli.
– Nyufikát… – kezdte volna bevallani a tettét, amikor Misi félbeszakította.
– Nyufikát megtaláltuk! Tessék!
És a zsíros zacskóból előrántotta a nyulat. Lackó sírása megakadt. Csak nézett és utánakapott. Magához szorította és a világ megint kerek lett.
Borka Misire nézett és megértette, miért mondta a férfi, hogy a csillagok tündérek. Ő is kapott egyet. Egy csodálatosat, aki álruhában járt a világban. Egy csillag miatta futott le az égről.
fotó: Pinterest
