Az élet fiatal. Öregedve tartammá alakul, idővé válik, búcsúvá. Mindent elvett, és már nincs mit adnia. (Romain Gary)
Az első kifejezést leszámítva, mind lekezelő és bántó. Mit jelent, ha valaki nyugdíjas? Csupán annyit, hogy megöregedett és a ledolgozott évei után szeretne békében, nyugalomban élni. Nyugdíjasnak lenni nem öröm és nem csodás állapot. Azzal jár, hogy az ember megtette, amit megtehetett, és elért egy bizonyos kor, ami után szeretne minőségi életet élni, pihenni, a világ gondját félretenné.
Amikor valaki nyugdíjba megy, valószínűleg felmerül benne a mi végre vagyok én még itt a Földön-kérdés. Ha egészséges, ha van családja, unokái, akkor ez nem fájó, de ha nem, ha a mindennapokban meg kell szenvednie a magányt, az elszigeteltséget, a feleslegessé válás érzését, akkor már kín.
Ma, ahogy a társadalom rétegeit figyelembe vesszük, úgy bánunk az idősekkel, hogy azok feltétlenül azt érzik, rájuk nincs szükség. Attól, hogy már valaki nem aktív dolgozó, még ember. Olyan ember, akinek egész élete során kérdés nélkül elvettek a fizetéséből, és majdan csorgatnak neki vissza, és olyan helyzetbe kényszerítik, hogy méltatlan életet éljen. A nyugdíj nem jutalom, nem vagyon. Senki nem kérdezte meg, hogy a dolgozó évek során, amikor az egyén még hasznos tagja volt a társadalomnak, vajon mennyit szeretne levonatni. Megtették, elvették tőle, és amikor eléri azt a pontot, amikor fáradt, beteg lesz, egyszeriben bántani kezdi a társadalom. Azért is, mert öreg.
Nem bírjuk elviselni az öregedést. Pokolian szenvedünk tőle, és a korral járó lassúságot, feledékenységet, körülményességet kifejezetten gyűlöljük. Úgy bánunk az öregekkel, mintha legszívesebben a pokolra küldenénk őket, ha lenne liftünk odáig. Biztos vagyok benne, ha létezne egy sziget, ahová kitelepíthetnénk az idős embereket büntetlenül, sokan élnének a lehetőséggel.
Öregnek lenni gyakran együtt jár a rugalmatlansággal. Igen, való igaz, hogy a korosodó ember türelmetlenebb, talán tolakodóbb. De ha szerencsénk van, és nem halunk meg előbb, ki tudja, mi elkerüljük-e ezt. Az emberek egyre agresszívebbek és ingerlékenyebbek a többi emberrel szemben. Mintha azt várnák el, hogy a Föld bolygó csak értük forogjon, nekik legyen kellemes hely, és csak akkor legyenek ott mások, ha hasznukra vannak. Az öregek felé még annyi se jut, mint a fiatalabbaknak.
Lehet, hogy hihetetlen, de a nyugdíjas is volt fiatal. Voltak tervei, vágyai, bejárt dolgozni, túlmunkát vállalt, gyereket nevelt, és élt. Nem volt mindig öreg és kiszolgáltatott. Bármennyire nehéz elfogadni, mind megöregszünk egyszer. Nem tudhatjuk előre, mennyit változunk, alakulunk. Azt sem, mekkora fájdalmak, keserűségek alakítanak majd olyanná bennünket, amilyenekké leszünk hatvan, hetven, nyolcvan felett.
Higgyük el, épp elég nehéz megtapasztalni az öregedéssel járó kínokat, a testünk változásait, erőnk fogyását. Nem szükséges ezt minden pillanatban a másik orra alá dörgölni, mert mi még aktívak, mozgékonyak és gyorsak vagyunk. Minden élet egy szempillantás alatt megváltozhat. Fiatalként is szenvedhetünk balesetet, érhetnek bennünket tragédiák, érdemes lenne úgy tekinteni öregjeinkre, mint jövendő önmagunkra. Tényleg azt szeretnénk, hogy leszóljanak, lenézzenek, félre toljanak bennünket bárhol is vagyunk és bármit is teszünk? Az élet rendje az öregedés, és minden, ami ezzel együtt jár. Kevés jó van benne, és nagy szerencse, ha megőrizzük derűnket, humorunkat. Keveseknek adatik ez meg. Pláne, ha szenvedés társul mellé.
Mi lenne, ha megtanulnánk, hogy a világ nem csak a szép és fiatal embereknek áll? Az idős emberek a tapasztalataikkal, önmaguk elviselésével, régi életük utáni sóvárgásukkal ugyanolyan hasznos és fontos tagjai a társadalomnak, ahogy mi magunk.
Nem nyugger, nem hasznavehetetlen pária, csak elmúltak az évek felette. Ez elkerülhetetlen. Talán a saját tükrünk még ránctalan, mosolygó arcot mutat ma még, de ez változik. Még akkor is, ha nehéz elhinni. Különben csak csecsemők totyognának az utcán. És akárhogy nézzük, a fiatalok se mindig kedvesek, figyelmesek és gyorsak. Emberek ők is a maguk gondjaival, gondolataival, örömeivel. Fáradtak, kiszolgáltatottak, figyelmetlenek és haragosak. De emberek. Jó lenne nem feledkezni meg erről túl gyakran.
Az öregek tisztelete életünk része kellene, hogy legyen, ahogy valaha volt. Pontosan akkor, abban a világban, amiről kellemesen nosztalgiázunk, de ezen részét elfeledjük.
Stephen King ezt mondja: Az öregség olyan, mint a pocsék édesség egy igazán finom ebéd után. Igaza lehet.
Kép forrása: Pinterest
