„Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.”
(Puskin: Tatjána levele Anyeginhez)
Amióta eszem tudom, jó, nem teljesen, de egészen zsenge gyerekkorom óta, szerelmes akarok lenni. Mindig, mindenkor. Voltam is milliószor, de ezek csak pillanatok voltak, olykor egy szép arc varázsolt el, amit a busz ablakából láttam, máskor egy gyönyörű hát, amint meghajlott az utcán, hogy felvegyen valamit a tulajdonosa. Szerettem már az óvodában, iskolásként, lángoltam kamaszként, pusztultam bele felnőttként, és majdnem mindről azt hittem, az az igazi. Az is volt, mert nem a szerelmem tárgya volt a fontos, hanem az érzés. Ezért jöhettek halott költők a verseikkel, csodálatos regények rettenthetetlen főhősökkel, énekesek, hegymászók, vízilabdázók, vagy egyszerű földi halandók, akik rám köszöntek az utcán, mert szépnek láttak.
Mindig tudtam, minden porcikám rejtette a tényt, hogy én szerelmes szeretek lenni. Csak a pillanatért, a mosolyért, a borzongásért, azért, mert jó látni azt a valakit, aki ilyen érzéseket kelt bennem. A szerelemben legjobban talán önmagamat szerettem, azt az új embert, aki hirtelen feléledt pocsolya-álmából, tele lett erővel, akinek úgy nyílt ki a szeme, hogy látni kezdte a világot. Ez a világ a szerelemben, ha nem is rózsaszín lett, de biztosan nem hétköznapi. Eleve mindenki kedvesebbé vált, vagy én hittem el a világnak, hogy nem is olyan kegyetlen, mint szokott.
Szerettem, hogy más leszek, hogy többet nevetek, és még a járásom is megváltozik. Kihúzom magam, kedvvel köszönök fűnek-fának és nem bánom, ha bolondnak néznek. Minden szerelmes őrült egy kissé, de ezt a bódulatot akarjuk mind, és ha nem kapjuk meg, csalódottak leszünk. Pedig nem a másik miatt vagyunk jókedvűek, szikrázóak, hanem azért, mert előhoztunk magukból valami olyasmit, amiről nem is tudtuk, hogy bennünk rejtőzik.
A szerelmet már nem lehet megénekelni, megírni, mert mindent elmondtak róla szépen és csúnyán, szidva, átkozva, de legtöbbször áldva. Mégis megpróbáljuk, mert mind azt gondoljuk, a miénk szebb, értékesebb, többet ad, mint bármi a világon.
Annak, aki szerelmes nem számít a pénz. Talán az idő sem, bár azért fontos, mert lelassulni látszik. Nem megvehető, mert azt a fajta bizsergést, lüktetést és vágyakozást, amit abban a félkómás állapotban megélünk, nem lehet semmiben mérni. Olyan kincs, amelyből emlék formálódik, és elkísér bennünket az utolsó órákig. Nem hiába mondják, hogy két felejthetetlen dolog van a világon: az utazásaink és a szerelmeink. Egyiket se érti, érz át senki más, ezért lehetnek, és maradnak csak a mieink.
A szerelem a maga bűvöletével beszippant, ad és rabol, miközben a felek azt hiszik, rajtuk áll vagy bukik.
Én már nem bízom a véletlenre. Ha jön a tavasz, márpedig erősen kopogtat, kitárom az ajtót és beengedem, mert életre kelt, mint kemény fagyok után a nap a földet. Erre van szükségem, ahogy lenne sokaknak is, hogy merjenek élni, mert bátorság és szenvedély nélkül nem érdemes.
Még február van, de már nem sokáig! Már most hinni akarok a jóban, az újban, a változásban, és abban, hogy mindegy hol élünk, mindegy mennyi bánatunk volt, szenvedtünk-e sokat, csaltak-e meg bennünket, aláztak porrá, akkor is jön a tavasz és elhozza a kikeletet. A szívünkben is.
Kép forrása: Pinterest
