“Olyan furcsák vagyunk mi emberek!”

Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Nem mosolygunk, mert azt mondjuk, nincs min. Nem nevetünk, mert keserű az élet. Nem vagyunk vidámak, mert életünk gondokkal teli. A rosszat és a szomorút úgy dédelgetjük, mint kis kedvencünket, és ha valaki azt merészeli mondani, hogy ő boldog, furcsán végigmérjük.

Kijelentjük, hogy az élet csak bajok sorozata és nevetni igazán nem érdemes. Szürkén sétálunk az utcán, unott arccal bámuljuk a telefonunkat és fásultan közöljük, az élet unalmas, kemény és tele van fájdalommal. Lám, itt vannak a betegségek, a kudarcok, a kevés pénzünk, a nyomorúságos a párkapcsolatunk, amelyben élünk, elárasztanak a hitelek, amelyekben fulladozunk. És mindebben van igazság. A világ nem szürkébb, mert annak látjuk, de ezzel együtt nem is rózsaszín, ha nekünk úgy tűnik.

 
 

Olyan furcsák vagyunk mi emberek, mert támadunk, ha valaki azt kérdi, neked mitől jó a kedved? Nyertél a lottón, lefogytál vagy épp rád talált a szerelem? Mindhárom a boldogság ígéretét hozza magával, mégsem boldog mindenki, aki sikeres vagy gazdag. Mégsem örül mindenki, ha eltűnik róla húsz kiló, mert nem tudni mi áll a hátterében. És a szerelem sem jelenti feltétlenül, hogy egy életre megalapoztuk a boldogságot. Ha megtalálnánk a Bölcsek köve helyett (már ha az végre előkerülne!) a Boldogság Szent kövét, vajon mit kezdenénk vele? Ha annyi pénzünk lenne, amennyit a jövőben még az ükunokánk sem tudna elkölteni, vajon boldogok lennénk?

Mit jelent vajon ez az egyszerű szó, amellyel nap, mint nap találkozunk, de nem tudunk róla semmit?

Vajon mi tesz, tenne bennünket boldoggá egy téli napon, amikor minden színtelen, üres és kilátástalan? Kinek az életét fogadnánk el a sajátunk helyett, ha választani lehetne? Lennénk filmsztárok, énekesek vagy focisták, akik milliókat keresnek, csak azért, mert sok ember figyel rájuk, és árucikké váltak? Valószínűleg sokan bólogatnak, de aztán eszünkbe jutna egy-egy olyan ember, aki nem tudott mit kezdeni azzal, amit mi boldogságnak hittünk.

Ha betegek vagyunk, ha fájdalmaink vannak, biztosan nem vágynánk másra, csak arra, hogy egyszer úgy ébredjünk fel, hogy nem vár bennünket kezelés, vérvétel, vizsgálat. Hány meg hány ember mondaná akkor csillogó szemmel, hogy visszasírja a mostani üres napokat?

Ha egyedül vagyunk és szenvedünk a magánytól, vajon akkor is a pénz lenne az első gondolatunk, hogy változtassunk a helyzetünkön?

Miért van az, hogy azt a rövidke életet, amelyet egyszer kapunk, nem tudunk megélni? Mindig az elérhetetlen hajt bennünket, és ha karnyújtásnyira kerülünk vágyainktól, azonnal veszítenek értékükből.

Mi jelenti a boldogságot a mai embernek? Ha elhiteti, hogy hamis világa igazi? Ha elhiszi, hogy másoknak szebb, izgalmasabb élet jutott? Miért hisszük, hogy az élet csak akkor csodálatos, ha folyamatosan mozgásban és változásban vagyunk?

Vágyakozva mondogatjuk, hogy jó lenne lassabban élni, jó lenne megpihenni, nem rohanni, de a szavaknál tovább nem jutunk, mert nincs időnk megcsodálni egy napfelkeltét, a gyerekünk álmos arcát, vagy szerelmünk mosolyát, csak azért, mert már megszoktuk. Értéke csak annak lesz a szemünkben, ami nem a miénk, amit másnál látunk, és ami után vágyakozhatunk. Lehazudjuk a csillagot az égről, mert unatkozunk, mert nem ad kielégülést semmi. Egy tárgy, egy személy már aligha tudja teljesíteni a kívánságainkat. Mindez azért, mert a vágyaink teljesíthetetlenek.

Nem aranyra és palotára vágyunk, meg a fél királyságra, hanem az egészre, és utána a mindenségre. Ha megkaphatnánk a világot, akkor sem lennénk elégedettek, talán más bolygó után ácsingóznánk. Mondhatjuk, hogy ez hajtja előre az emberiséget, de nem igaz. Bizonyos szintig igen, de a hétköznapokban mindannyian megtapasztaljuk, hogy kis boldogság az igazi boldogság, bár nem akarjuk bevallani.

Mi is az az öröm, ami éltethetne bennünket?

Egyszerű dolgok: egy csendes félóra egy eldugott padon ülve, egy finom étel, a kivasalt ruhák illata, egy jókora zuhé, amelyet megúsztunk, egy napsütéses reggel, amikor piszkos hideg van kinn. Banális dolgok és mégsem.

Még úton vagyunk. Sokan, akiket szerettünk, ismertünk, leszálltak a vonatunkról. De amíg mi utasok maradhatunk, addig nézzünk ki az ablakon, mosolyogjunk fűre, fára és gondoljunk arra, megéri, mert lesz egy állomás, ahonnét már nem mehetünk tovább. És ekkor már késő lesz sajnálkozni, hogy nem nevettünk, nem élveztük a semmilyennek hitt napsütést.

Nincs annál szomorúbb, mint utunk végén rájönni, hogy életünk könyve félig csukva maradt.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here