– Bárányhimlő – gondolta magában tűnődve. – Éppen olyan ez, mint a bárányhimlő. Előbb vagy utóbb mindenkinek át kell esnie rajta. Aztán az ember talán immunissá válik. De másodszorra már könnyebben viseli, az bizonyos. Az idő pedig diszkréten puhára párnázza majd a rideg tényeket, akár csak egy kényelmetlen sziklát a moha.
Ült, kezét tehetetlenül az ölébe ejtve és ízlelgette az érzést: milyen is megcsalt feleségnek lenni. Végtére meglepetten nyugtázta, hogy nem is a helyzet tűnik idegennek, hanem ő maga. Mintha nem is vele történt volna mindez. Mintha egy másik nőt látna valamelyik filmben. Egy francia filmben. És kíváncsian találgatná, mit lép az a nő. Ő is félrekefél egy ismerősével, holtrészegre issza magát vagy felvágja az ereit. Esetleg mindhármat, egymásután. Hiába, az ember lánya ilyenkor roppant tanácstalan. Sehol sem tanították, hogy mi a teendő. Pedig lennie kell valami végtelenül egyszerű receptnek, valami örökérvényű ősi szabálynak, amit néhányan talán tudnak még, de a többség már régen elfelejtett. Mert hiába tanult meg háromszöget tükrözni, négyzetgyököt vonni, de még deriválni is, hiába tanulta meg az igenevek képzését vagy a márciusi ifjak tizenkét pontját – mindez csak halott tudás. Semmit sem ér. A legfontosabbat elmulasztották: nem tanították meg élni.
Arra persze emlékezett, hogy az anyja gyakran emlegetett bizonyos büdös kurvákat; de azt sohasem mondta, hogy lányom, légy résen, ha az urad egyik napról a másikra csak divatos, új alsónadrágokat akar viselni. Arról sem szólt, hogy a bútorokon összegyűlő por csak abban az esetben csípi a férfi szemét, ha a hitvesi ágyban nem találja megfelelőnek a szolgáltatást. De akkor nagyon. Igaz, talán hiábavaló is lett volna. Mert úgy tűnik, ez is az örökség része, az anyai örökségé; a batyu, amit láthatatlanul a kezébe nyomtak, mielőtt még levegőt vett volna ezen a világon, és amit kéretlenül is cipelhet tovább. Az apja pedig sajnos, nem volt olyan bátor, mint Laci bácsi, aki a lánya esküvője előtt azzal nyitott be a készülődő menyasszonyhoz: „szeretném, ha tudnád, hogy minden férfi megcsalja a feleségét”. Így utóbb szívesen megkérdezné Laci bácsit, mi vitte rá, hogy így tegyen, de Laci bácsi már évek óta nem volt az élők sorában. Ki tudja, talán belehalt a nagy igazságokba. Az ágyért mindesetre kár. Jó kis ágy volt, strapabíró, békebeli asztalosmunka. Ha együtt maradnak, a férje majd kidobja, vagy áron alul eladja valakinek, hogy ne legyen lelkiismeret- furdalása esténként. Igaz, ő maga sem fekszik már bele szívesen. Kicsit gruppen–ízű a gondolat, hogy a férje mással is ott kufircolt, ahol vele. Akárhogy is: méltatlan lenne az egész. Szépen kellene elrendezni ezt a dolgot, elegánsan, olyan patetikus emelkedettséggel, ahogy az anyjának sohasem sikerült. Eltemetni mindent, ami a batyu tartalmára emlékeztette volna, egyszer s mindenkorra.
A szomszédok pár nap múltán tudták meg, hogy a férje váratlanul elutazott. Hosszú időre.
Miután egyedül maradt, újra a régi kedvteléseinek hódolt. Szenvedélyesen kertészkedett. Naponta kisétált a kivirult kertbe, olykor tűsarkúban is. Az új sziklakert frissen hantolt tetején diadalmasan virított a vörös tulipán. A férjének ez volt a kedvenc színe. Ahogy mondogatni szokta: ez a szín a győzteseké.
Fél évvel később egy reggel, a fürdőszoba tükrében fedezte fel azt a bizonyos ráncot, a szája bal sarkában. Határozott, kissé ironikus, keserű kis ránc volt, ha nem is igazán szembetűnő. De új volt, az kétségtelen. Egy titokzatos, rejtélyes eredetű stigma. Egy apró, maradandó nyom a külvilágnak, – éppúgy, mint amikor bárányhimlő idején az ember elkapar egy kínzóan viszkető sebet.
Kép forrása: Pinterest
