Plusz 20 kiló szülés után – ti tényleg csak ennyit láttok?!

Bocsáss meg, ha szülés utáni debellatestemmel bedöngök az életedbe – netalántán válóokot szolgáltatok megváltozott alakommal!

Két csodálatos kisfiamnak életet adó testem – a maga még mindig plusz kilóival – fájdalmasan reagált arra a vádra, mely szerint most már reszkethetek, hiszen bármelyik pillanatban a férjem rám zúdíthatja a vádat, mely szerint: mivel nem sikerült visszanyernem leánykori alakomat, azt tudniillik, amelyben megismert, eljegyzett, majd feleségül vett, nyomós okot szolgáltat arra, hogy útjaink immár szétváljanak egymástól.

 
 

Pedig hol van már a szülés utáni időszak, mely alatt egy magára igazán adó nő késedelem nélkül ledobálja a szülés kilóban megmutatkozó, elleplezhetetlen nyomait? Lusta vagyok talán? Elhanyagolom magam? Hogy lehetek annyira béna, hogy hagyom magam röcögő hájam látványával elrettenteni férjem, riogatni másokat az utcán, a közértben vagy ne-adjisten a strandon (ez utóbbi már szinte vérlázító megnyilvánulás lenne a részemről)? Kész látképrombolás!

Első szülésem után alig néhány hét alatt megszabadultam a fölösleges kilóktól, a másodiknál viszont rendkívül óvatlannak, hanyagnak és felelőtlennek bizonyultam, hiszen 20+ kilóval átkozott meg a sors, amelynek alig felétől tudtam mindezidáig megszabadulni. A férjem, úgy vélem, mindeközben megvakult, vagy legalábbis engem Aphroditének festő hályoggal lett felvértezve, hogy látványom, egyáltalán jelenlétem ne keltse fel benne a válás fontolgatásának sötét bugyrokban settenkedő, leselkedő démonseregét. Letérdelt elém, felhúzta bő pólómat, mely alá szégyellnivaló potrohomat rejtettem, és csodálattal szemlélte, simogatta a hasam alján éktelenkedő striákat, miközben könnyel telt meg a szeme. Úgy éreztem magam, mintha hozzám zarándokolt volna, hálát adva e hússzentély előtt annak, hogy életet adtam szerelmünk két gyümölcsének. Vélhetően nem látott tisztán meglehet, nem tudom, nem kérdeztem.

Igen, emlékszem, hogy valóban felforgató kilátást szolgáltathattam néhány embernek (főként rokonoknak, ismerősöknek, akik korábbi testemmel ismertek és szoktak meg), és a beszélgetések folyamatosan a „hú, de meghíztál” téma köré épülten váltak számomra egyre értéktelenebbé. Egyúttal váltam magam számára, a magam szemében is ütött-kopottá, lepusztulttá, selejtté…

Miközben elhallgathatatlanul csengett fülemben a „kicsit adhatnál magadra, hiszen korábban is ezt tetted” mantra. Természetesen láttam megváltozott testem, néztem a korábbihoz képest merőben más alakot, és megvallom: nem, nem tetszettem magamnak. Ezen vélekedésemben pedig nem ódzkodtak mások is megerősíteni engem. Megdöbbentette, elborzasztotta őket ez a hájba, úszógumiba burkolt mutációm. Sajnálom, hogy mindennek részesei, tanúi lehettek!
Letakartam a tükröket, nem ettem, nem aludtam, ingerült voltam… a tükör letakarása a halottkultusszal, a gyásszal hozható elsősorban kapcsolatba, mely tett tőlem sem állt teljesen távol. Gyászoltam: de nem csupán a korábbi testet, a leánytestet, hanem a bizalmat, melyet másokba vetettem, gondolván, hogy önmagamért szeretnek, kedvelnek. Gyászoltam a felemelő, minden beszélgetőpartner számára építő jelleggel bíró felszabadult társalgásokat. Gyászom lassan a végéhez közeleg…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here