Nagyon kevés embert ismerek, aki ne vágyna a napfényes Itáliába. Az olaszok olyasmit tudnak, amit mi magyarok talán soha nem fogunk megtanulni: könnyednek lenni, ellazulni, élvezni az élet jelentéktelennek tűnő pillanatait is. Tudják, hogy felesleges sietni, mert az élet rövid. Élvezik a jó borokat, a finom tésztákat, a paradicsomot és a fenséges olajbogyót.
Olaszország olyan, mint egy életre kelt történelemkönyv, de a jobbik változatból. Nem abból, ahol a királyok trónra lépésének időpontját kell tudni vagy éppen a csatákat. Ez a történelemkönyv színes, illatos, tele könnyedséggel, lazasággal, nevetéssel és az élet szeretetével. Ennek tudatában vágtam neki én is ennek az útnak.
Buszos út, mindenki sejti, hogy nem a kényelem csúcsa, de egye fene, ha a busz Rómába visz. Az útitársak azonnal sejtetni engedik, hogy lesz itt bőven furcsa dolog. Gyorsan kiderül, hogy utastársaim közt van a 65 feletti nagydarab asszonyság, akit még nem ütött agyon a férje, de már közeleg ennek az időpontja. Folyton dirigál, ugráltat, tolakszik és a férjét lépten-nyomon alázza. Az meg tűri. Lelki szemeimmel láttam, hogy a férj már titokban élesíti a konyhakést. Az asszony meg csak mondja, mondja: Miért ezt a szandálodat vetted fel? Szóltam, hogy hozzál esernyőt, ne egyél sok lekvárt, mert hasmenésed lesz, tudod, hogy az epédnek sem jó… Még hallgatni sem könnyű őt.
Aztán ott van a 70 feletti nagypapa, aki már megette a kenyere javát, látszik is rajta, de vállalkozik a hosszú útra a két lányunokája kedvéért. Az egyik, a kisebbik zombi. Öt nap alatt nem érez egyetlen egy olyan pillanatot sem, amikor mosolyra húzhatná a száját. Üres a tekintete, fájdalmas. És nem szól senkihez. A másik lány még csak csak elmosolyodik, de a nagypapához egyikük sem szól szinte egy szót sem. Vajon mit érezhet ő, aki valószínűleg ajándékba adta az utat a két lánynak? Nézem őket és tele leszek szomorúsággal.
Nem messze előttem ül a nagyon buta anyuka a nagyon buta kislányával. Már a buszon kiderül, hogy azt hiszi, Szlovéniából kiérve egyetlen óra alatt Olaszország varázslatos fővárosába érhetünk. Csalódott lesz, amikor közli vele az idegenvezető, hogy még hosszú út vár ránk. De az elkövetkező napok alatt ezt a könnyed incidenst fokozni tudja azzal, hogy a négycsillagos szállodába fenekét alig takaró nadrágocskában jön le vacsorázni. Reggelinél szintúgy, de ott már pakolná el az előrecsomagolt kis kekszet, mert jó lesz az majd később. Rómába nem is jön, mert ők, mármint ő és a lánya, akinek keze és füle a telefonhoz nőtt, azon a napon, amikor ott leszünk, pihiznek. Amikor rákérdezek, hogy ez komoly? Mert ez drága pihike, akkor azt válaszolja, hogy nem szereti a templomokat. Ez nem is lenne baj, de a város nem csak templomokból áll.
Nem győzködöm, pihenjen. Az ő dolga, csak nem értem. De ez meg az én dolgom.
Róma forró, zajos, mindenhol hömpölyög a tömeg. Már a kora reggeli órákban izzadni lehet. Hétfő lévén szemétszállítás van. A Gucci, a Chanel elegáns kirakata mellett zsákokban tornyosul a szemét. Nem túl szép látvány.
A Trevi-kutat épp fertőtlenítik. Benn a csodás szobrok egyikén szórja a kék port a munkás unott arccal. Közben a társai porszívózzák fel a pénzeket kút vizéből. A turisták pedig csak dobálják be rendületlenül, hogy teljesüljön a kívánságuk, hogy visszatérjenek.
Minden fal, ablak, kapualj mintha régi meséket mesélne. Az oszlopokat megsimogatva a Szent Péter téren azt érzem, hogy nemrég járt arra Michelangelo. Alig várom, hogy a Sixtus-kápolnában lássam a freskókat újra. Csalódás ér. Annyian vannak, mint egy szardíniás dobozban. Alig lehet élvezni a mennyezet képét, mert mindenki tolakszik, tülekedik, közben meg terelnek kifelé bennünket, mert nem kell ott annyi ideig nézelődni. 15 perc járna, de annyi sem jut.
Viszont a Piéta előtt van hely. Egészen közel megyek. Amennyire az üvegfal engedi. Ahogy nézem a gyönyörű, fiatal Máriát, aki a halott fiát tartja a karjaiban. Sírhatnékom lesz. A márványszobor annyira élő, annyira valóságos, hogy a torkomban gombóc keletkezik, mert az jut eszembe, hogy alig van nagyobb fájdalom annál, mint amikor egy anya elveszíti a gyermekét. Amikor a csoport elhagyja a bazilikát, még visszaszaladok, muszáj még elbúcsúznom egy tekintettel.
De Róma nem csak ennyi… Mindenhol hallani magyar szót. A Colosseum mellett régi tanítványomba botlok. Fura, bizsergetős érzés. Az utcai árusok lépten-nyomon nyaggatják az embert. Amikor nem figyelek oda, egy papagáj kerül a vállamra, majd a fejemre. Persze átsétálgat a kezemre és várja, hogy lefotózzanak a többiek, mert neki ez a dolga. Bátor, tudja, hogy ő a csali. A fotó elkészülte után, némi pénzt adok a tulajdonosnak, de igen elégedetlen arcot vág. Többre számított.
A Forum Romanum maga a csoda. Azonnal beszippant. Minden olyan, mint egy film díszlete. Szinte látom a helytartókat, az elöljárókat hosszú tógájukban. Borzadva hallgatom, hogy a Vesta szüzeknek milyen élet jutott… Közben, ha lehet, még melegebb lesz. Az idegenvezetőnk helybéli, kortalan, de 70 felettinek tippelem. Piros nadrágos, apró energiabomba. Hatalmas tudással rendelkezik. Csak ámulok, és el sem hiszem, hogy nem liheg a le-fel mászkálástól.
Lassacskán elfáradunk. Ennyi szépséget lehetetlen befogadni és megemészteni. Jó lenne megállni, egy hűvös teraszon fagyit nyalogatni, de nem lehet. Vár bennünket a város, haladni kell.
Egyszer biztosan visszajövök még kiülni, az embereket nézni. Dobtam a Trevi-kútba, tehát így lesz. Megígérem. Róma megvár. Remélem, csakugyan találkozunk még. Visszatekintek a Palatinus dombról és azt gondolom, ez maga a csoda. Én meg részese lehettem a csodának. Hálás vagyok.
fotó: Pinterest