Rossz vagyok. Majdnem mindig. Az a baj, hogy nem is tudom, hogy az vagyok, aztán kiderül. Anya is mondja, próbál figyelmeztetni, de sokszor ő sem tudja, hogy Apácska mikor üt meg. Van, amikor épp csak meglegyint, az nem fáj. Megszoktam már, hogy hátra csavarja a karom, vagy meghúzza a hajam. Megáll mögöttem, én megmerevedek és várom, mi következik. Nem sejtem, hogy amit teszek, mikor felel meg neki. Volt rá példa, hogy kapkodva mosogattam el, mert későn értem haza az iskolából. Marcsi néni nem hagyta abba a veszekedést a fiúkkal, így lekéstem a buszt, és hiába futottam, jókora késéssel estem be a konyhába. A mosogatni való azonban megvárt, mert anya nem nyúlhat ekcémás kezével tányérokhoz, még kesztyűben sem. Apácska undorodik tőle. Így rám marad, mert én vagyok az idősebb. A húgom még alig múlt öt, nem tudná megcsinálni. Én se tudtam. Foltos maradt az egyik bögre, és a villáról se szedtem le rendesen a rátapadt főzeléket. Kész akartam lenni vele mielőbb, mert sok házit kaptunk, és mindenképp át akartam menni Krisztikéhez játszani. Apácska azonban előbb ért haza, mint gondoltuk. Már amikor meghallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, gyújtottam a gázt. A levesnek forrónak kell lenni, mert ha nem, akkor az lábvíz, mondja mindig anya férje, aki a mostohám. Így csak egymás között hívjuk, épp úgy, ahogy Hamupipőke hívta apja feleségét. Szinte minden nap elolvasom a mesét a húgomnak, ez a kedvence. Azt a részt szeretjük a legjobban, amikor Hamupipőke a bálban táncol és gyönyörű ruháját mindenki megcsodálja. Egyszer nekem is lesz olyan.
Aznap olyan erősen megütött, hogy kezének helye órákon át ottmaradt az arcomon. Azt kiabálta, hogy ingyenélő vagyok, ahogy anyu is, és örüljünk neki, hogy eltart bennünket. A húgom szerencsére nem volt otthon, még nem hoztuk el az oviból.
Amikor megver vagy kicsavarja a kezem, nem szabad sírnom, mert az a gyengeség jele. Ezért összeszorítom a szám, a szemem is, és igyekszem arra gondolni, hogy nem pisilhetek be a fájdalomtól, ahogy egyszer. Abból még nagyobb baj lenne.
Arcomat mintha perceken át tűz fölé tartottam volna, úgy lángolt utána. Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam elmosogatni újra. Apácska leült az asztalhoz, és fújtatva várta az ebédet. Anyu hallgatott, mint mindig. Sose szól, csak miután kettesben maradunk, jeget tesz a karomra vagy az arcomra. Ezalatt a mostohám aludni tér, és mire felébred, újra csendes a ház. Én hallgatok, anyu szinte belefullad már a némaságba, Apácska meg bekapcsolja a tévét és meccset néz.
Csak ekkor kezdek neki a leckének, ami minden nap órákig tart. Marcsi néni szeret sokat feladni, hogy gyakoroljunk. Mire befejezem, zsibbad a karom. Negyvenkettő szorzás és negyvenkettő osztás volt mára. Szerencsére tudom a szorzótáblát. A nyelvtant viszont nem. Azzal sokáig bajlódtam.
Anyu mindig kér, hogy legyek kedvesebb és figyelmesebb, mert akkor elkerülhetem a verést. Én tényleg igyekszem, de nincs szerencsém. Ügyetlenül mosogatok, de a vasalás se erősségem. Mindent ki tudok jól vasalni, csak az ingeket nem. Amikor Apácska fehér és kék ingeit vasalom, a gyomrom kicsire zsugorodik, és mindig vasalok egy-két hajtást oda, ahová nem kellene. De majd belejövök, tudom, mert mindent meg lehet tanulni, ha sokat gyakorolja az ember. Ezt a tanító néni is gyakran felemlíti.
Rossz vagyok, talán annak születtem. Mielőtt apa meghalt, vagyis a mennybe ment volna, jobb voltam. Két éve lett beteg, egyszerűen elfogyott. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy anyu összekuporodva sír a fotelben, és azt sorolja, ha apa már egy szebb helyen van. Én nem értettem sehogy sem, hogy tudott máshová menni, amikor mi itt vagyunk neki. A húgom szerencsére keveset kérdezett róla, mert én arról a Mennyország nevű kertről nem tudtam volna sokat mesélni. Anyu megpróbálta, de ő se volt ügyesebb, mégis azt vélaszt kapta, hogy menjünk mi is utána, akkor együtt lehetünk.
Egy fejrázással intéztem el, mert valahogy belül tudtam, megéreztem, hogy oda nem az megy, aki akar, hanem, akit hívnak. Apu nélkül minden rosszabb lett, én is. Bár nem vettem észre. Már nem vettünk annyi szép ruhát, mint addig, és ritkábban ehettünk jégkrémet esténként az ágyban. Aztán anyu bemutatta Apácskát, aki kedves volt velünk. Hozott csokit, meg egy-egy plüss nyuszit, ami kicsit büdös volt, de gyorsan kimostuk. Sokat volt nálunk, és anyu néha nevetett vele. Ezt jó volt látni, bár nekem fájt a szívem, amikor észrevettem, hogy a komód tetejéről eltűnt apa képe. Mind ott maradtunk, a hugi, én, anya meg még az az idegen kutyás fotó is, csak épp őt tette el.
Azt hittem, jó lesz nekünk. Hogy apu nélkül is tudunk majd örülni a strandnak. Az egész egy nagy becsapással indult. Mosoly, kedvesség, nevetés, és a vége pofon. Közte volt pár nem maradandó sérülés is rajtam. Ezt nem én mondtam, hanem a szomszéd néni, aki többször elkapott a folyosón és berángatott bennünket hagymaszagú konyhájába. Megkérdezte, éhesek vagyunk-e, akarunk-e mákos tésztát, mert azt főzött. A hugi akart, én nem mertem kérni, mert ha Apácska meglátja a fogamon a mákot, biztosan kikapok. Akkor mondta, hogy időnként hallja, hogy ordít velünk az az ember. És hallja az ütéseket is, mert vékonyak a falak. Anyu sírása se titok előtte. Megkérdezte, miért bánt bennünket. Nem tudtam mit mondani. Biztosan azért, mert nem vagyunk elég jók, pedig ő gondunkat viseli. Ekkor fejével hugi felé bökött és azt kérdezte, hogy még őt is? Nemet intettem. Ellágyulva néztem kerek arcocskáját, amint befalja a tésztát, és arra gondoltam, ki kell majd öblíteni a száját, nehogy lebukjunk.
– Anyátok miért hagyja? – csattant fel haragosan. Lehajtottam a fejem, nem válaszoltam. Nem is várt választ, éreztem. Fájt a haragja, hogy velem pörölt, amikor nem én akartam, hogy Apácska velünk lakjon.
– Dobja ki, majd lesz valahogy! – suttogta, hogy a hugi ne hallja.
– Akkor nem lesz, aki fizeti a villanyt! – szólalt meg az ötéves teli szájjal, mert előtte nem lehetett titkolózni.
A néni szeme bekönnyesedett. Ismertem ezt a nézést, sokszor láttam ilyet. Megsimogatta a kicsi fejét, és nem mondott rá semmit. Gyorsan el akartam köszönni, de eszembe jutott, hogy még nem mostuk ki a száját, ezért megkérdeztem, lehet-e. Bólintott, és megtörölte a szemét, mintha úgy eltűnt volna belőle a fájdalom. A hugi fülig maszatos volt, de nevetett, amikor mostam a képét. Hangosan gurgulázta a vizet, majd beleköpte a mosdóba. A fehéren jól látszódott a millió mákszem. Igyekeztem kiterelni a lakásból, nehogy kiderüljön, hogy ott jártunk. Kikukkantottunk a folyosóra, de senkit nem láttunk. A néni annyit mondott, máskor is. Értettem. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondjak.
Anyu még nem ért haza, Apácska se, és ennek nagyon örültünk. Miénk volt a napfény a lakásban, és pár pillanatig nem kellett attól félnem, mit mondok vagy teszek rosszul. Ledobtam a táskám a szobánk sarkába, és kinyitottam az ablakot. Végigfutott az agyamon, vajon mit kell aznap csinálnom, és azonnal tudtam, hogy a mosást kell elindítanom, reggel mondták. Erősen korgott a gyomrom, és már nagyon bántam, hogy nem ettem mákos tésztát. Kimentem a fürdőbe, megnyomtam a gombot, közben megnéztem, hogy van-e a helyén vécépapír, mert ez is az én dolgom volt. Nagyon kell figyelnem mindenre, hogy ne kapjak ki. Visszamenve észrevettem, hogy hugi a kanapén üldögél, aminek a karfája alatt foszlott a szövet, és egy barna képkeretet szorongat. Meg se kellett néznem alaposan, tudtam, hogy apa van a fotón. Azt hittem, sírni fog, de mosolygott. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy tegye el, mert baj lesz belőle. Néztem, ahogy hajára, majd apára vándorol egy fénycsík. A húgom átszellemülten meredt rá, majd kinyögte, abba a szép kertbe akar menni ő is, ahol aranyvirágok nyílnak, mondta az óvónéni. Látni akarja apát, és oda akar bújni hozzá. Én is ugyanerre vágytam. Ekkor meghallottuk, hogy fordul a kulcs a zárban. Kikaptam a kezéből a fényképet, és a félig nyitott fiókba dobtam. Mozdulatom nyomán megrepedt az üveg, ami miatt torkomban sírásgombóc keletkezett. A számra tettem a kezem, és ujjammal jeleztem, hogy meg ne szólaljon. Anyu fáradt arccal lépett a szobába. Szemében nem volt élet, csak szomorúság.
– Mikor indulunk már apu után? – kérdezte hugi köszönés nélkül. Anyu szája sarkában megmozdult egy ránc.
– Majd egyszer! – mondta halkan. Megfordult és otthagyott bennünket, mert főznie kellett, szigorúan kesztyűben.
Kép forrása: Pinterest
