Roni nem volt jóban istennel, de időnként megkereste. Isten akkor segít, ha épp olyanja van, mondta neki egyszer anyja, pedig hitt benne. Napok óta azért fohászkodott, hogy ne jöjjön meg a menzesze harmadikáig, amíg megérkezik a munkanélküli segély. Már két napja nem volt egy fillérjük sem, nemhogy tamponra, semmire se. Egyszer olvasta, hogy régen a nők rongyokat gyömöszöltek az alsóneműjükbe, de a rongy nem szívta fel rendesen a távozó vért. Tudta, kipróbálta. Mégse maradt más választása, mint reggel úgy indulni a suliba, hogy megtömte a nadrágját, és reménykedni, hogy feleslegesen.
Anyja már megint nem dolgozott, kitették, ahogy máskor is, mert ivott. Milliószor megfogadta, hogy abbahagyja, mert szégyelli magát, de mégse bírta ki. Aztán meg a gyengeségét szégyellte. Épp, mint A kis herceg iszákosa. Roni könyörgött neki, vagy kiabált vele, ha otthon a földön találta, mire a fonnyadt arcú asszony mélyen ülő szemével ránézett, és csak annyit mondott, úgyse értheti. Ugyan mit nem? Mi lehet az, ami miatt egy nő hagyja magát lepusztulni vagy épp el? Miféle bánat emésztheti? Arra nem foghatott mindent, hogy Roni apja elment. Tényleg elhagyta már őket vagy tíz éve, azalatt bőven összeszedhette volna magát. Akkor anyja még szép nő volt. Nem különösebben érdekes, de okos. A szótlansága bosszantott másokat, úgy hitték rátarti, pedig csak szorongott. Ezt egyszer mesélte neki, a nyolcadikos ballagása előtti napon, amikor rimánkodva kérte, hogy szedje össze magát. Képtelen volt rá. Nem is jött el. Csak a keresztanyjáék vettek neki virágot, bár ők se voltak eleresztve. Beültek a Mekibe, ettek pár sajtburgert, és annyi volt az ő hatalmas bulija. Csenge ciprusi utat kapott, Lilla meg százezret ruhákra.
Feküdt az ágyon és átkozta ezt a menzesz-baromságot. Ha átüt a vér a nadrágján, és meglátják mások, soha életben nem mossa le magáról a bélyeget. Ő lesz a véres Roni, mert mindenkinek kellett adni egy becenevet az osztályban, a tizedik már csak ilyen. Itt a lányok a fiúkkal vannak elfoglalva, no meg saját magukkal, a fiúk meg a hülye játékaikkal, meg azzal, hogy melyik lányt vehetnek rá egy kis ártatlannak mondott játékra. Ezek a „játékok” pár percig zajlanak a vécében, főleg órák alatt, amikor nincs forgalom a folyosókon. Utána jobban megy a tanulás, közölte Benett az udvaron, de úgy, hogy mindenki hallja, és közben Lucára nézett, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki okozott neki örömet, hisz megkérte rá. Lucát nem zavarta. Magasra tartott fejjel körbe pillantott, és elfintorodott. A szánalmasok, így hívta a visszafogottabb lányokat.
Tudta, hogy meg kell úsznia a gúnyolódást, mert azt nem bírja el senki. Addig gyötrik a többiek, míg nem sír vagy tombol, és akkor kiröhögik. Felejteni azonban nem felejtenek. Az is eszébe jutott, hogy lopnia kellene, mert az a kis doboz simán elfér a tenyerében, és ugyan ki figyelne fel rá. Mielőtt azonban döntött volna, még egyszer próbára tette istent. A teremtő azonban mással volt elfoglalva, és reggel kilenckor hagyta, hogy egy lányt elöntsön a vér méghozzá a megszokottnál erősebben.
Hiába volt minden, a két combja között már látszott a sötét folt. Kikéretzkedett óráról, és a mosdóban próbálta kidörzsölni a foltot, miközben hallotta, hogy nincs egyedül. Halkan káromkodott egyet, majd kidobta a vértől tocsogó rongyokat a szemetesbe. Kérjük, ne dobd a vécébe a betétet és a tampont, olvasta el a feliratot századszorra, és kis híján felröhögött. Nem dobta volna, ha lett volna mit, de nekik arra nem tellett. Hiába szólt előre anyjának, hogy abban a hónapban is szüksége lesz rá, az asszony, mintha meg se hallotta volna. Volt, hogy azt felelte, majd később vesznek. Sose vettek. Roni kilopta rá a pénzt a táskájából, ahogy közeledtek azok a napok. Most azonban nem volt semmi a pénztárcájában, de még a dugihelyen sem. Biztosan többet ivott a megszokottnál, gondolta dühösen. Ha legalább anyja hőn szeretett istene meghallgatta volna, de nem. Az a nyomorult pap is csak mondta a baromságait minden vasárnap, még isten is jókat röhöghetett rajta.
A mosdó hideg falának dőlve hallgatta még pár pillanatig a kettővel arrébbiban zajló eseményeket, de nem ítélkezett. Akinek az anyja alkoholista rongy, az ne tegye, mondta magának. Aki vécépapírral béleli a nadrágját, és azt se tudja, hogyan szédelegjen vissza tanterembe, annak nincs joga másokról véleményt mondani. Ahogy elhalkultak a zajok, kivágódott az ajtó és Benett a csaphoz lépett.
– Ügyes voltál! – mondta valakinek. A lány nevetett.
– Egészségedre! – hangzott a válasz. – Jobb, mint Luca?
– Sokkal jobb!
Roni megszédült. A vér egyre erősebben szivárgott belőle, és nem tudta, mit tegyen. Kirohanhatott volna az utcára, haza is mehetett volna, de az se lett volna megoldás. Nézte farmerja ülepét, a nem száradó vízfoltot és nem tudta eldönteni, mennyi idő múlt el a matekórából. Ha sokáig marad, még azt is szóvá teszik neki, hogy lóg, és van szünet, biztosan tudja, mire való. Megmozdulni mégse volt ereje. Isten újra meg újra cserben hagyta. Megfigyelte, hogy azoknak jobban segít, akik nincsenek rászorulva. Milyen isten az olyan, aki elvesz onnan, ahol kevés van, és még többet ad annak, akinek amúgyis bőven jut? Miféle elgondolás szerint osztogatja a kegyet és a megbocsájtást? Hogy lehet, hogy ha számára minden ember egyenlő, ha hozzá hasonlatos, akkor egyeseket jobban sújt, mint másokat?
Ezek a kérdések sose hagyták nyugton, pedig már évek óta kerülte a templomot. Éjjel azonban magára maradt, és a kérdések majd szétszakították lüktető homlokát. Tizenhat múlt, mit várhat tőle? Vagy neki kell adnia? Óvatosan feltápászkodott, és tépett még pár darab papírt, majd a bugyijába tömte. Talán kibírja ezt a két órát. Hogy utána mit tesz, nem akarta bevallani magának. Egyetlen lehetősége maradt csak: lopnia kell. Kérni nem kérhet, mert nincs kitől, és ha valaki adna is neki, szétkürtölné a suliban. Itt az ilyen dolgok nem maradhatnak titokban. Kell a balhé, kell az izgalom, mert a függvénytáblázat még senkit nem villanyozott fel a világmindenségben. A gúny, a kemény piszkálódás azonban már sokakat. Félt. Pokolian. Úgy, ahogy még akkor se, amikor anyját eszméletlenül találta az előszobában. Beverte a fejét, persze akkor is részeg volt. Mire kiértek a mentők, magához tért. Az egyik fiatal orvos meg is mondta: ha így folytatja, két-három év és vége lesz a szenvedésének. Majd Ronira nézett szemrehányóan, mintha egy tizenötéves lány bármiért is felelős lett volna. Az eset után hetekig nem ivott az anyja. Talált egy állást egy irodaházban, és úgy látszott, van remény. Hogy mégis mi történt, hogy visszaesett, nem tudta senki.
A következő nagyobb balhé után, amikor az arcába ordította tízszer is a miértet, a ráncos, korán vénülő asszony annyit bírt kinyögni, hogy nem bírja el az életet. Mit nem bírsz, kiabált vele. Nincs is mit bírnod, hiszen nem is teszel semmit. Itt vagyok én, de neked nem létezem. Egy fájdalmas tekintet volt a válasz.
Roni két napig nem ment haza, egy padon aludt a parkban, ahol nem sokan jártak. Egy kutyás azonban észrevette, de nem szólt hozzá, drogosnak hitte. A kutya azonban odaszaladt és megnyalta az arcát. Évek óta ez volt az első érintés, amit megélt. Senki a világon nem simogatta bőrének rejtett zugait. Ölelni se akarta, és nem is tudta.
Amikor aznap hazament, anyja nem volt odahaza. Megfürdött, evett egy kis száraz zsemlét, és leült tanulni. Emlékezett rá, hogy dogát fognak írni töriből.
Semmivel se lett jobb ezután se.
Amikor percek múlva kilépett a fülkéből, meglátta Pannát. Őt várta.
– Fogd! – nyújtott át neki egy tampont.
– Honnan tudtad? – kérdezte rá se nézve.
– Egy angyal megsúgta! – felelte ingerülten. – Siess, mert Pista bá undokabb a megszokottnál.
– Mindjárt!
– Nem várlak meg. Nincs kedvem hallgatni őt. Majd azt mondom, szédülsz, leesett a vérnyomásod.
– Jó, de nehogy orvost hívjanak!
– Ne törődj vele! – Azzal ki is fordult a kopott csempéjű lányvécéből.
Roni minden öröm nélkül dugta fel a tampont. Megigazította pólóját, és csak remélte, hogy nadrágja sötét anyagán nem látszik a szétmosott vérfolt.
Isten mégis meghallgatta, futott át a fején? Mégse süket az öreg? Próbált engedékenyebb lenni vele, de nem nagyon ment. Sok volt a rovásán. Ahogy a terembe lépett, kicsöngettek. Senki nem figyelt rá, felolvadhatott a tömegben, ahol voltak nála sokkalta izgalmasabbak. Benyúlt a táskájába, és akkor vette észre, hogy valaki berakott egy banánt meg két papírzsebkendőbe csomagolt tampont. Tudta, hogy csak a mellette ülő lehetett, de Panna már angolon volt ekkor. A székét is letörölte, megtalálta a vérfoltos zsebkendőt a padban. Szeme megtelt könnyel, de visszanyelte. Itt még sírni se lehet, mert aki gyenge, azt kicsinálják. Ezért kinyitotta a könyvét, és kibontotta a banánt. Ha szerencséje van, senki nem fogja megszólítani. Így lett. Csöngetéskor még az első világháború kitörésének valódi okait olvasta, miközben gondolatban otthon járt, remélve, hogy a segély megérkezett, és anyja nem itta vagy szórta el hazafelé menet.
Kép forrása: Pinterest
