Sokáig nem voltam nő

“ Ha szabad adnom egy tanácsot, akkor, íme: nincs annál fontosabb, minthogy megmaradjunk annak, akik vagyunk.”

Ezt azért mesélem most el, mert a történetemből tanulnia kell minden lánynak, nőnek, aki elfelejti, hogy minek, kinek  született.

Természetesen nem ilyen egyszerű ez, nem laza semmitmondó kijelentés, hogy mi nők mindent beáldozunk egy gyerekért, ha nagyon akarjuk. Én azt hittem, ez amolyan mese habbal, hiszen nem is volt áldozat a részemről, hogy anya lettem. Huszonhét voltam, akartam is az anyaságot és minden hozadékával boldog voltam. Amikor megszületett a kislányom, röpködtem, és bár nem volt felhőtlen az első időszak, kinek az, mégis jól éreztem magam. Voltam félkómában, egészben is,  azt sem tudtam néha, hogy milyen nap van, de azért hely álltam, ahogy az elvárható volt tőlem, elvégre otthon voltam. Főztem, mostam, rendben tartottam a lakást, közben pedig törődtem a kicsinkkel, és ebben nem is volt semmi extra, hiszen ez az élet rendje.

 
 

Azt viszont soha senki nem mondta el, hogy mindezek mellett nőnek is kellett volna maradnom. Természetesen nem volt időm mindig frissen festetni a hajam, kiszedetni a szemöldököm, de nem voltam ápolatlan. Észre se vettem, hogy külön világot építettem magamnak és a babának. Ebben a bűvös légkörben csodásan megvoltunk mi ketten. Alkalmazkodtam a szükségleteihez, nem vittem múzeumba, koncertre a legnagyobb hőség közepette, ahogy manapság szokás. Tologattam az utcán, játszottam vele, énekeltem neki, megjegyzem, végtelenül hamisan, egyszóval elvoltam a magam kis burkában. Senki nem figyelmeztetett, hogy ez nem elég. Senki nem mondta nekem, hogy hékás, van egy férjed, aki szintén a figyelmedre vágyik, aki szenved attól, amiért kiesett a pikszisből, és bár meghallgatod esténként, fél szemmel és füllel mégiscsak a gyereketekre tapadsz, mert az ő legapróbb rezdülése is fontosabb, mint a párod legnagyobb munkahelyi gondja.

Azért írom le mindezt, hogy ti résen legyetek! Soha nem szabad azt hinnetek, hogy elég anyának lennetek, mert a terhesség, a szülés, a szoptatás csak rólatok és a közös gyereketekről szól. Istenem, milyen fantasztikus volt az az összhang, amit a kislányunkkal éltem meg. Az a szimbiózis, amit képviseltünk, mindenért kárpótolt. Illata, bőre, ragaszkodása különleges volt számomra. A szex nem hiányzott, észre se vettem, hogy nincs. Ebben persze jókora szerepet játszott a fáradtság is. De a testem se igényelte, a lelkem meg mintha elfeledkezett volna róla. Anya voltam a nap minden percében, meg amolyan házi cseléd, mert megcsináltam mindent, amit egy feleség, de a legfontosabbat nem.

Ahogy múltak a hónapok, boldog lebegésben teltek a napjaim, nem volt teher otthon lennem, és hiába volt minden nehézség, átsírt éjszakák, fáradt nappalok, én örömmel éltem meg minden percet.

Eközben nem vettem észre, hogy elhanyagolom a férjem. Nem mintha nem lett volna jelen, csak én nem láttam. Senki nem figyelmeztetett, ezért most megteszem én. Biztosan léteznek olyanok, akik jobban bírják a szexmentes hónapokat, bár őket biztosan múzeumban kellene kiállítani, az én férjem nem tartozott közéjük. Arra sem emlékszem, hogy túl sokat próbálkozott volna, arra viszont igen, hogy nekem ez nem volt fontos.

Aztán egyik nap, még mielőtt hazaindult volna a munkából, felhívott, és szólt, hogy kerti partira hivatalos. Nem nagyra, épp csak egy kis összejövetel lesz az egyik kollégájánál, sütögetés, miegymás, elmenne. Biztattam is, hadd legyen plusz élménye, pihenjen, kapcsolódjon ki, úgyis sokat panaszkodik a síró baba miatt. Nem jött haza éjjel, mert elhúzódott a buli, de másnap hívott, és lelkesen mesélte, mennyire jó a fővárostól távolabb élni, milyen nagyszerű, ha valakinek tágas kertje, udvara van. Mondta, hogy ő is ilyenre vágyik, és egy gyereknek is erre van szüksége, már tudja.

Azon az estén indult el a lavina. Persze, hogy elfogadta a felkínálkozó lehetőséget. Persze, hogy része volt egy kis kalandban, amelyről később azt állította, jelentéktelen. Amikor tágra nyílt szemekkel hallgattam, és szóhoz se jutottam a fájdalomtól, hozzátette, hogy az én hibám mindez. Valószínűleg igaza is volt bizonyos szempontból…

Nem akarom részletezni, nem ez a fontos. Egy viszont igen: én elfelejtettem nőnek lenni, és ő sem volt férfi mellettem, csak apa és férj.

Ha szabad adnom egy tanácsot, akkor, íme: nincs annál fontosabb, minthogy megmaradjunk annak, akik vagyunk. Mindig lesznek szerepeink, velük együtt kelléktárunk. Leszünk feleségek, anyák, nagymamák, kolléganők, barátok, szomszédok, de a legfontosabb, hogy nők maradjunk még akkor is, ha nehéz, vagy épp lehetetlen a feladat.

Ha tudtam volna előre, talán okosabb lettem volna. Nem voltam. Ezért pokoli fájdalomban és elhúzódó szenvedésben lett részem.

Most, hogy megírtam, könnyebb lett. Hallgassatok és figyeljetek csajok…Észen kell maradnotok, ha szeretitek a párotok. Különben új utakat keres. Még az is, akiről sose gondolnátok!

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here