Nelli vagyok, hatvanöt éves, szőke, átlagos testalkatú, realista és zugálmodozó. Úgy kezdem, mintha az anonim alkoholisták gyűlésén ülnék, és ki kellene tárulkoznom, csak én nem hazudok. Volt egy barátom, aki azt mesélte, hogy ott mindenki valótlanságokat állít. Istenem, de finoman fejezem ki magam: szóval piszkosul hazudik, mert még a legnyomorultabb szituációban is képesek fényezni magukat egyesek. Ki azért, mert kellemetlen az igazság, más meg épp fel akar szedni valakit a csoportból, ezért nem vallja be, hogy menthetetlen, hisz a terápia után is azonnal a piához nyúl. Akad egy-két kivétel, de ők is amolyan szeretetkoldusok, és lehazudnák a málló vakolatot is a falról, ha tehetnék.
Kifelé azt mutatom, hogy nem érdekelnek a férfiak, csak egy nagymama vagyok, aki másra se vágyik, mint más hülye nagymamákat hallgatni a homokozó szélén ücsörögve. Én mindig arra vágyom, hogy szerelmes legyek. Úgy, ahogy addig soha. Most már nem leszek megalkuvó, megélem meg a szexualitásomat a maga teljességében, és nem szégyellem, ha élvezem az együttléteket.
Harmincévesen el se tudtam volna képzelni, hogy lesznek hasonló vágyaim, negyven után meg lehúztam a rolót. Ötven felett, amikor a férjem egyik nap csendben összecsomagolt és lelépett, úgy éreztem, nincs mit várnom az élettől. Ennyi jutott, és ezzel kell beérnem. Majd tíz évig vegetáltam. Nem voltam se hús, se hal, ahogy ezt mondani szokás, inkább amolyan öregecske asszony, aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen, ha a tükörbe néz. Hol falásrohamok gyötörtek, hol meg éheztettem magam, mondván, vagyok én olyan belevaló nő, hogy ne hagyjak bánathájat nőni a derekamra. Lassan, nagyon lassan, elkezdtem ismerkedni. Volt pár szerencsétlen randevúm hetvenes urakkal, akiknek remegett a keze és azt hitték, ápolónőjük leszek. Találkoztam olyannal is, aki az Alpokban kalandozott szabadidejében, hát ő se nekem való volt. Nem tudtam, mit akarok, egészen addig, amíg be nem sokalltam. Egyet megértettem: a virtuális világ hazugságaival szemben nekem nincsenek eszközeim. Mindenkihez öreg vagyok, mert a hülyék csak arra mentek, hogy fiatalt keressenek, pedig rozzant hatvanasok, a fiatalok rám se hederítettek, hisz tényleg nagymamakorú lettem. Aki meg a szóráson kívül volt, nem kellett nekem, hiszen vén trottyokkal nem kezdek. Elég nekem a saját fenekem kitörölni.
Egy éve azonban nem törődtem már se ilyen, se olyan férfiakkal. Beültem egyedül a színházba, de a moziba is, jelentkeztem egy nyelvtanfolyamra, ahol messze én voltam a legidősebb, de a legtanulósabb is. Élveztem, ahogy lekörözöm őket, és a fiatal tanárnő elismeréssel rám kacsint, hogy no, így kell ezt.
Pár hónapja azonban arra ébredtem, hogy a fogam fájdalom szempontjából önálló életre kelt, és oly módon sajgott, hogy a plafont is megkapartam volna, ha elérem. Még aznap délután beültem a fogorvoshoz, persze nem az államiba, arra kinek van energiája és ideje. Voltunk vagy négyen, akiket gyötört a kín, amikor megérkezett Bendegúz. Persze, nem ismertem őt, csak azt láttam, hogy tőlünk eltérően, jókedvű, nem siet. Úgy ült a mattsárga széken, mintha épp terepszemlét tartana a furafejűek között, akik a csillagok számlálásával vannak elfoglalva. Sorra fogytak el mellőlem a megkínzottak, míg csak ketten várakoztunk. A recepciós lányka oda-odanézett hozzánk, de nem zavarta köreinket, mert a TikTok gondolom jobban lekötötte.
Ekkor Bendegúz megszólított. Valami banálisat kérdezett, hogy mióta várok vagy valami hasonlót. Kis híján elröhögtem magam, mert ugyan miért fontos neki, hogy mennyi ideje üldögélek rimánkodva, hogy nem húzza ki azonnal a hátsó fogam az az arab doktorka, akinek jó híre volt a környéken. Könnyedén válaszoltam neki valami sületlenséget, de nem riasztottam el. Miért kérdi, faggattam. Amit felelt, attól a fogfájásom is szünetelt tíz másodpercig.
– Arra vagyok kíváncsi, eljönne-e velem egy kávéra?
– Fogorvos után? – néztem rá megütközve.
– Miért, előtte nem bánná? – mosolyodott el. Te magasságos ég, akkor vettem észre, hogy milyen jóképű, hogy a szeme sarkában lévő ráncok mennyire vonzóvá teszik. Lehetett vagy negyvenöt. Utóbb kiderült, hogy kereken ötven. Á, csak tizenöt év választ el bennünket, de nem számít… Ha nem sajgott volna tovább az a nyomorult fogam, még nevettem is volna.
– Maga viccel velem, hogy jobb kedvem legyen? – kérdeztem nagy sokára.
– Szeretem, ha valaki vidám, de nem vetek be ilyen trükköket.
– Értem. A kávé azonban szóba se jöhet, mindjárt randevúm van a jóképű doktor úrral.
– Akkor megvárom, én amúgy is konzultációra jöttem.
Végignéztem rajta. Ugyan mit konzultál egy a magas, szikár ifjonc, tettem fel a kérdést magamnak, de az asszisztens már szólított is befelé. Hogy odabent mi történt, nem emlékszem, de úgy jöttem ki, hogy már nem is fájt oly nagyon a fogam, hogy ne tudtam volna megígérni, hogy várok tíz percet.
Amíg odabent volt, a lábamra tévedt a tekintetem. Farmer volt rajtam. Felül egy V nyakú pulcsi, és mellettem hevert egy piros bőrkabát. Lehet, hogy külsőmben nem hatvanötnek látszottam, de hatvannak biztosan. A kezem sose volt szép, de az utóbbi években kezdte elárulni a koromat. Előkaptam a tükröm, és vetettem egy gyors pillantást az arcomra. Tényleg leszólított valaki? Nem volt világos a helyzet, leszámítva, ha az idegen be akar vonni valami piramisjátékba. Nem akart. Kijött, kezet nyújtott, és megmondta a nevét. Megkérdezte az enyémet, de nem kellett megadnom a többi paraméteremet, ahogy a társkeresőkön. Vártam, hogy kiderüljön, mit akar valójában, de nem történt semmi.
Nem kávéztunk. Ő nem szereti, én meg nem akartam inni semmit a vízen kívül. Mégis két órán keresztül meséltünk egymásnak arról, hol jártunk a világban, hogy mennyire szép Sorrento, és hogy mindketten a tenger mellé vágyunk a nyár minden percében. Szóba került a család, és megtudtam, hogy elvált, de már öt éve, van egy huszonötéves lánya, aki nem akar anya lenni egyelőre. Én meg bevallottam a két unokát, a szellemként távozó férjet, és az üres éveket, amik mögöttem voltak. Jó kis este volt. Mondjam azt, hogy a fogam egyáltalán nem fájt? Az a nyavalyás tudta, mikor kell abbahagyni a kínzásomat. Így kezdődött, és most együtt vagyunk, de eddig senki nem tudott róla. Ma azonban lebuktunk. Eszemben sem volt tagadni, de magyarázkodni se akartam. Ha a lányom megtudta volna, hogy két hete a Mátrában motorozni voltam valakivel, kiosztott volna. Így kezdte volna: a te korodban… A fiam pedig egyenesen megtiltotta volna! A szomszédasszony, akivel nagy barátnők lettünk egy ideje, irigyen konstatálta volna, hogy elment a maradék eszem.
Jó volt titokban találkozgatni, tervezni a nyarat, lefoglalni egy apartmant egész júliusra, és közben elhinni, hogy élek. A fogam azóta se fájt. Megtette a dolgát, elirányított, ahová kellett, és találkoztam azzal a férfival, akivel nem vagyok többé öreg és megfontolt. Bolond vagyok, és újjáéledt bennem a szenvedély. Ám a jó nem tart örökké. A lányom kolléganője szó szerint belénk botlott egy étteremben. Megállt az asztalunk mellett, és olyan tüzetesen megbámult, hogy tudtam, innen már nem lesz nyugtom. Nem is lett. A telefonom izzott a folytonos hívásoktól. Érdekes módon mindenki megtalált. És most utálnak. Vagy szégyenkeznek miattam. Van, aki fuldoklik az irigységben és a rosszmájúságban. Összegezve: az én kis mikroközösségem ítélkezik. Nem értik, mi a francot akarok én még az élettől.
Ha a nap lenyugodni készül, gerendákkal se lehet kitámasztani az égre, mondta a kedves elsőszülött fiam. Költői mondása után közöltem vele, hogy ez a nap nem készül sehová, de ő csak hajtogatta a magáét, hogy de anyukám így, de anyukám úgy, ezért kinyomtam. Azóta nem áll szóba velem. A lányom, a volt sógornőm, és a kollégaim közül kettő se volt rest megkeresni és érdeklődni, vajon mi ütött belém. Nehéz volt elhitetnem velük, hogy se részeg, se őrült nem vagyok. Boldog azonban igen.
Hatvanöt évesen nem jár az embernek? Bizonyára, az idősotthonok katalógusait kellene lapozgatnom, vagy a derekamat fájlalnom, ehelyett Dél-Olaszországba készülök, ahol vár a hihetetlenül kék tenger, a limoncello és az édes élet. A lányom, amikor ezt meghallotta, szinte elsápadt a méregtől. És a kicsikre ki fog vigyázni, kérdezte dühösen. Megrántottam a vállam.
Akkor már túl voltunk a negyedik közös hónapon, és egy pillanatát se bántam. Bendegúz exe se tudta feldolgozni a történéseket, és azt kérdezte tőle, hogy talán Macronnak képzeli magát vagy mifene. Attól a pillanattól én őt Macronnak szólítom, ő meg engem NellieSue-nak, amit valami filmben hallott. Vettünk nekem is egy jó kis bukót a motorra, és eldöntöttük, hogy odalent délen, édes éjen és nappalon, motorra pattanunk.
Gyűlölnek. Mit tehetnék? Féltenek. És? Mitől? Nem bíznak bennem. Sajnálom. Azt gondolják, vén satrafa vagyok, akinek nincsenek álmai. Majdnem elhittem nekik.
Jól vagyok. Látom, hogy süt a nap. Azt is, ha esik. Miért kellene elhinnem, hogy a szerelem korhoz kötött? Ebben a korban már tényleg lehetek idióta, nem? Nézem őket, és tudom, hogy feszültek. Ha tehetnék, bezárnának a lakásomba. De nem tehetnek semmit. Holnap veszek egy motoros dzsekit. Semmi halálfej meg ilyesmi. Dögöset, amelyben Macron hátához fogok tapadni. Aztán irány dél.
Sorrento nem ítélkezik.
