Szerelmes történet

Nincs semmi a világon, amitől ennyire félnénk vagy várnánk és remélnénk. Versek, filmek, dalok születtek ezer számra és mégsem tudjuk megfogni. És valljuk be, elcsépelt dolog arról beszélni, majd jönni fog valaki, aki rabul ejt. A magyar nyelv gyönyörűen megfogalmazza, hisz a szerelem MINDEN! Öröm, rabság, kétség, ragyogás, bánat, düh, bosszú, féltékenység, mámor, sodródás. Van a világon valami, ami ekkora tégelybe tudja sűríteni szívünk minden rezdülését? Aligha. Talán csak a halál.

Istenem, pedig mennyire félünk az erejétől! Mert tudjuk, hogy mélybe ránt, oda ahonnét felkapaszkodni olykor alig lehet.  A Szerelem mindig fiatal örvény, nem törődik sem idővel sem a lehetőséggel. Nem nézi, helyes-e vagy nem, van-e értelme vagy sem. Annyira váratlan és kiszámíthatatlan, hogy már nem gondolkozunk rajta. Pedig alig van nagyobb csoda annál a világon, hogy valakit meglátok, elindít bennem egy érzést, és ez az érzés viszonzásra talál. Semmibe vesszük ezt a mindennapi történést, pedig hét milliárd ember él a Földön, nem kis dolog találni valakit, aki szemünk villanására mosolyogni képes.

 
 

A szerelem nevében követték el az emberek a legtöbb gyarlóságot. Harcoltak érte, öltek is, de életek is ragyogtak háborúkon, véres csatákon át, mert nincs a világon olyan borzalom, amelyben a szerelem ne tudna szárba szökni.

Sokszor már legyintünk rá, mert elmúlt, tagadjuk, hogy jó volt, hogy adott, hogy általa jobb emberek lettünk. Elhazudjuk erejét, mert attól tartunk, fájdalmas lenne elhinni, hogy erőtlenné tesz bennünket.

Nekünk külön szavunk van erre a szó szerint mindent elsöprő érzésre. Mert tudjuk, hogy szerelmesnek lenni, nem egyenlő a szeretettel. Van ott egy cseppnyi varázslat, amely bekúszik az agyunkba és nem hagyja, hogy elfelejtsük, mi az élet esszenciája.

Nem baj, ha öregszünk, ha nem vagyunk mindenkor frissek és hamvasak. Nem fontos az sem, hogy milyen a hajunk, a bőrünk. Ha van egy ember, aki ránk nézve belénk látja a csodát, megéri. Ekkor mi életre kelünk. Ha merünk. Mint porosodó bábu a láda alján, amit elfelejtett egy vándorcirkuszos.

És ha fájni fog? Meglehet. Jobban, mint a lyukas fogunk? Biztosan. Akkor meg minek?

Csak. A nap is felkel és ragyog. A virágok nyílnak, illatoznak és elhervadnak. A fák hajladoznak az erős szélben, és ha villám üti meg őket, akkor is növesztenek erős kis ágakat. Mert a szerelem maga az élet. A hétköznapi, a szép ruhába bújtatott és a levetett szennyes is. Ad, vesz és tovább áll.

Mi pedig nem tehetünk mást, csak hagyjuk, hogy elkapjon, megforgasson és letegyen puhán életünk kemény talajára. Arcunkon lázas pírral emlékezni fogunk majd, ha egyszer el kell indulnunk a visszafelé nem vezető úton…

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here