Vajon elgondolkoztunk-e már azon, hogy egész életünkben mások akarunk lenni, mint akik vagyunk? Rengeteg keserűséget és frusztrációt okoz, hogy nem tudunk azonosulni önmagunkkal. Amikor gyerekek vagyunk sokszor vágyunk felnőtt életre, kamaszként pláne, mert óriási szabadságot és tettvágyat remélünk, miközben nem számolunk a felelősséggel és a kötöttségekkel.
Amikor viszont felnövünk, nem akarunk megfelelni azoknak a szerepeknek, amelyekbe lépünk, vagy amelyeket magunk idézünk elő. Játszunk, és ez a játék gyakran nehéz és fárasztó.
Elhitetjük önmagunkkal és másokkal is, hogy kiegyensúlyozottak, vidámak vagyunk, szomorkodni ritkán merünk. A szomorúságra azt mondjuk, lépj túl rajta, ne legyél negatív, a világ jobb, csak nem veszed észre. Majd lesz másik, jön jobb élethelyzet, csak állj hozzá másképpen. Valóban sok múlik rajtunk, de azt is tudnunk kell, hogy a rosszkedv, a harag, a bánat ugyanolyan fontos az életünkben, mint az öröm és a boldogságkeresés. Meg kell élnünk, ki kell mondanunk, mert ha nem tesszük, belülről mar szét bennünket.
Mindig azt akarjuk, amink nincs. Ez természetes is, hiszen örök vágy elérni a lehetetlent. Mindeközben fontos lenne örülni annak, amink van. Vajon miért nem élünk meg olyan érzelmeket, amelyek elégedetté tesznek bennünket az adott élethelyzetben? Talán képtelenek vagyunk elfogadni, hogy ennyi jutott nekünk? Valószínűleg, mert minden ember a szíve mélyén egy valódi filmszerepre vágyik, de nem arra, amelyben ő a szerencsétlen lúzer, vagy a csúnya lány, hanem saját filmjének királylánya akar lenni. Erről szól a Hamupipőke mese is, hisz a szép, félárva lányból a bálban különleges lesz, olyan, akit a királyfi magáénak akar. Minden szegény legény gazdagság után vágyakozik, és reméli, hogy az övé lesz a királylány. Ezzel nem is lenne gond, de ennyi királyi sarj nem létezik a világban, kivéve akkor, ha megértjük, hogy a mi életünkben nem az a fontos, hogy elérjük-e őket, hanem, hogy tudunk-e békében élni önmagunkkal, elégedetten a világunkkal.
Ez nem jelent beletörődést, csak határaink és korlátaink megismerését, elfogadását. Ha ez nem megy, akkor könnyen befelé fordulunk, feladjuk, depresszióssá válunk.
Nem véletlen hazánkban a sok önpusztító élet, és az öngyilkosság sem. Ezerféle ok kiválthatja, ezzel mindnyájan tisztában vagyunk, de ha belső erőnket arra fordítanánk, hogy ne szerepeket játsszunk, ne mások életének tündöklése ellen küzdjünk, könnyebb lenne.
A bezzeg régen jobb volt is ebből fakad. Abból, hogy régen nem tolta elénk ismerős, ismeretlen az örömeit, ritkább esetben a bánatát. Tudtuk, hogy vannak, akik szenvednek, sírnak, és vannak, akiknek jól megy, de nem akarta elhitetni velünk a fél világ, hogy az ő élete csodálatos, a miénk nem.
Hatalmas a nyomás, elzárkózni alig lehet. A 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy ne vegyünk tudomást minden egyes percben mások életéről. Hagyjuk, hogy a sajátunk érvényesüljön, amelyet jól vagy rosszul megélhetünk, de legalább ne befolyásolja másé. Ez pokolian nehéz feladat, mert a média minden egyes másodpercben elhiteti velünk, hogy többre lennénk képesek, és ha nem teszünk érte, akkor mi vagyunk a hibásak, miközben látjuk, hogy nem elég tenni, nem elég küzdeni, millió más tényező is közrejátszik kudarcainkban.
Egyet tehetünk: le kell vetnünk a szerepeink álarcát. Azoknak kell lennünk, akik vagyunk. Bármilyen nehéz. Nem a fogyás a legfontosabb feladat egy új év kezdetén, vagy a gazdagság és a szerelem. Ideje lenne lelkünk rendbetétele. Ami utána jöhet, az már mind ajándék lenne.
Kép forrása: Pinterest
