Nagybelű fickók, akiknek minden belefér.

Enni kell. Sőt! Enni öröm. Tudják ezt a ciciért üvöltő csecsemők, a családi ebédeket végighahotázó olaszok, és tudta a legtöbb fontos tanítást az asztalnál átadó Jézus is… Az étkezés azonban nem csak létszükséglet, nem csak közösségformáló erő, és nem csak örömforrás, de sajnos bajok eredője is lehet: a mértéktelen falás ugyanis megbetegíthet. Sőt, hírhedtté is tehet – és lássuk be, kicsit kétes az a hírnév, melynek a nagybelűség az alapja….

Pedig vannak, akiket a mohóság, a mértéktelen zabálás tett ismertté. Persze, nem csak… hiszen itt van rögtön Elvis Presley, akit a zenéje miatt ismer a világ – viszont karrierje csúcsán már drogfogyasztásáról, és mérhetetlen falásáról is elterjedt néhány mende-monda. A Király kedvenc étele például a mogyoróvajas, banános szendvics volt, amit még képes volt vajban kisüttetni, hogy még ízletesebb – és kalóriadúsabb – legyen. Ezt a finomságot sok helyen ma is úgy tüntetik fel az étlapon, hogy “az elvis”.

VIII. Henriket legtöbbször az étkezőasztalnál lehetett megtalálni – néha tartott csak szünetet az evésben, hogy uralkodjon egy kicsit Anglián, vagy elvegyen egy másik asszonyt. Persze, ez csak irónia. Az viszont tény, hogy kiváló étvágya volt, melyet fiatal korában még kordában tudott tartani, hiszen rengeteget sportolt: birkózott, táncolt, vadászott és lovagi tornákon vett részt. Egyszer azonban egy lovagi torna során megsérült, és nem tudta folytatni aktív életformáját. Étvágya azonban nem csillapodott, így egyre csak hízott és hízott. Nem szeretett egyedül enni, így mindig hatalmas vendégsereget etetett maga körül. Konyhája 55 szobából, kiszolgáló személyzete pedig 200 főből állt, és minden alkalommal 14 fogásos menüket szolgáltak fel neki és evőcimboráinak.

Aztán persze akadt néhány szemfényvesztő, aki híres show-kkal kápráztatta el a közönséget: a francia Dufour például előételként olajban kisütött áspiskígyót falatozott, majd denevért, baglyot, patkányt, vakondot evett, desszertként pedig leküldött egy kis pókot, pillangót, legyet és tücsköt. Francis Battalia, aki Dufour kortársa volt, nem tűnt ennyire válogatósnak: ő csak követ evett. A XVIII. század végén is eléggé különcnek számított a fellépése: mindenki szeme láttára megevett egy tányérnyi követ, majd meg is rázta a hasát, hadd hallja mindenki, ahogy a kövek összekoccannak a gyomrában. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy akadt olyan orvos, aki a nyomába szegődött, és 24 órán figyelte, hogy vajon tényleg megeszi-e a köveket, de nem jött rá a turpisságra. Hihetetlen, de igaz: abban a korban nem ő volt az egyetlen, aki efféle attrakcióval lépett fel különböző rendezvényeken.

Talán minden eddig felsorolt nagyétkűn túltesz a XIX. században élt francia “ínyenc”, Antoine Langulet. A férfi már kisfiú korától kezdve vonzódott a gusztustalanságok iránt. Nem csak azért evett undorító dolgokat, mert nem volt más – ő egyszerűen élvezte az ízét… a rohadt hús volt a kedvence, például az orrfacsaróan bűzös állati tetemek. Felnőttként nappal bezárkózva élt, éjjelente azonban Párizs utcáit rótta néhány ízletes falat után kutatva: megette a vízelvezetőkben talált állati belsőségeket vagy, ha úgy esett, akár egy lótetemet. Akármennyire is undorító volt ez az ember, elkerülhette volna a börtönt, ő azonban új táplálékforrás után nézett: meg sem állt a temetőig. A kiásott testekből annyit evett a helyszínen, amennyit csak tudott, majd tömködött pár emberi maradványt a zsebeibe is, és távozott. Letartóztatása után elmegyógyintézetbe került.

fotó: Internet

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here