Mostanában sokszor eszembe jutnak a tanítóim. Azok, akik akarva akartalanul formáltak engem és a többi gyereket a kezük alatt.
Az elsős tanító nénim szigorú nő volt, fekete, ritkás bajuszra emlékszem a szája felett. Nem azt a világot éltük, amikor közel lehetett kerülni hozzá. Megszólítani se mertem, inkább megpróbáltam megbújni a padok közt, amelyek alja mindig szálkás volt kicsit. A legelső szülői után anyám mérgesen jött haza. Tudtam, hogy valami vétkem csak akadt, hiába igyekeztem jónak lenni. Leültetett és annyit mondott, hogy a tanító néni szerint sokat beszélek, csacsogok órán. Ezt ma már fel nem tudom fogni, nem mintha nem lenne jó beszélőkém. Tudom, ahogy az akkori sok beszéd nem egyenlő a mostanival. Akkor egy tekintet megállított, ma már ezernyi se használ, tudom, tapasztalom. A legnagyobb baj az volt, hogy anyám maga miatt szidott meg. Mert szégyent hoztam rá és a családra. Istenem, hányszor hallottam én ezt a szégyenhozást életem során! Gyűlöltem már magát a szót is, mert nem értettem, hogy egy semmitmondó tevékenység, hogyan okozhat akkora bajt, amekkorát. Abban az ominózus esetben, amikor kiakasztottam anyámat, szerinte arra derült fény, hogy nem nevelnek, fegyelmeznek jól. El tudom képzelni, ez neki mekkora tragédia lehetett, pedig csak egy hétéves gyerek voltam, aki nem tudta tartani a száját, de nem a beleszólások szintjén, hogy mertem volna én ilyesmivel jönni?
Aztán negyedikben volt egy másik tanító nénim, akitől rettegtem. Mindenki tudta, hogy szemrebbenés nélkül üt, aláz és félelemben tart. Nem szerettük. Általában félbehajtott egy újságot vagy egy nagyméretű füzetet, és azzal csapott le. Vagy a gyűrűjével. Rám soha, okot nem adtam rá, viszont a fiúk gyakran, és minden egyes ütésnél összerezzentem én is. Alig vártuk a tanév végét, hogy szabaduljunk tőle. Természetesen egy szülő sem ment be akkor panaszkodni rá, nem akarta megverni, még fenyegetni sem. Nem mintha ez vagy az ő tevékenysége helyes lett volna, egyszerűen csak nem avatkoztak a munkájába. Ha ő úgy látta, hogy a gyerek megérdemelte, biztosan úgy volt, mondták a faluban. Megkérdőjelezhetetlen volt a döntése, ami ma szinte kuriózum.
Felsőben volt egy csodálatos magyartanárnőm. Fiatal lány lehetett, amikor iskolánkba került, de sose felejtem el, hogy mindig szoknyában, kosztümben járt dolgozni, ami korához és az akkori világhoz sem illett már teljesen. Egész télen vékony nejlonharisnyát vett csak fel, nadrágot elvétve. Mindig piros volt az orra a hidegben, és mi elképedve néztük, hogy nem fázik. Meg is kérdeztük tőle, de csak mosolygott. Ő szerettette meg velem és a többi kamasszal felsőben a verseket. Nem mintha csodabogarak lettünk volna. Hagyott bennünket érvelni, vitatkozni, véleményt mondani. Soha olyan jó vitákat, beszélgetéseket nem éltem meg, mint azokon a magyarórákon. Fantasztikus nő volt, pedig kezdőként megehettük volna reggelire, mert egy 13-14 éves tud szemtelen lenni, erről nem kell senkit meggyőznöm. Mégse tettük, szerettük őt. Ha lecsukom a szemem, látom, ahogy orrot fúj, csillog a szeme, és újabb verset bocsát közprédára.
Az ő óráin tanultam meg, mit jelent átélni, megélni egy költeményt, de nem úgy, ahogy később, amikor belém akarták nevelni, hogy mit is gondol a költő. Középiskolában egy roma osztályfőnököm volt, aki kemény ember hírében állt, de lágyszívű volt, aki megismerte, tudta. Soha senki nem állt ki úgy az érdekeinkért, ahogy ő. Tőle bátorságot, erőt és hivatástudatot tanultam. Szeretett minket, ezt éreztük, de követelt piszkosul, szigorú volt, nem lehetett a töriórákon lazáskodni. Viszont vitatkozhattunk vele, mindig hagyta, hogy érveljünk egy-egy történelmi döntés ellen vagy mellett, pl. az első világháború kitörése elkerülhető lett-e volna? Vagy van-e létjogosultsága a szocializmusnak a 20. század vége felé? És mi, akik alig voltunk 16-17 évesek, nem hagytuk magunkat. Mélyen megmaradtak bennem azok a gesztusok, érvek, amelyekkel ő győzködött elkötelezett hívőként, és mi, akik a világot akartuk a helyéből kiforgatni, akkoriban már ki mertük mondani, hogy mást akarunk, mint a szüleink.
Tanáraim mellett tanított az utca, a boltos néni, a sofőr a buszon, és soha senkinek nem jutott eszébe, hogy csúnyán válaszoljon neki, ha ránk szólt udvariatlanság vagy türelmetlenség miatt. Tudom, manapság, amikor talán mulatságos nosztalgiázni ezeken, mégis átmelegszik a szívem annak gondolatától, hogy kollektíven figyeltek rám, ránk a felnőttek. Nem azért, mert rosszat akartak, vagy hirdették felsőbbrendűségüket, egyszerűen csak a tapasztalat beszélt belőlük. Vigyáztak ránk úton-útfélen, mert természetes volt, hogy a gyereknek törődésre van szüksége. El se tudom képzelni, hogy valaki elment volna mellettem úgy, hogy nem kérdezte volna meg, hová megyek egyedül, vagy segítsen-e elérni valamit a boltban, ha legfelül volt.
Megtanítottak valami olyasmire, aminek ma neve is alig van. Arra, hogy a világ közös, hogy az életben szükségünk van egymásra, egymás támogatására, tiszteletére és segítésére. Mert egyszer nekem van szükségem valakire, máskor meg neki rám. Eszembe se jutott haragudni, ha rendre utasítottak, vagy kijavítottak. Tudtam, hogy azért teszik, mert segíteni akarnak. Visszagondolva ma már tudom, hogy volt ebben jó szándék, de volt kellemetlenkedés is, mert a régiek se voltak tökéletesek. Mégis elfogadtam, hogy többet tudnak, mint én, máshogy képesek felfogni a dolgokat, és attól, hogy elfogadom mindezt, nem leszek kevesebb.
Nevelt, tanított mindenki, és ezt senki nem érezte felháborítónak. Tudtuk, hogy értünk teszik. Ma már az utcán csak akkor merek rászólni valakire, ha életveszélyben van. Ahogy múltkor, amikor egy anya mellől a műanyag kismotoron elgurult egy gyerek, egészen a zebráig, ahol meg sem állt. Én akkor értem oda. Az anyuka a másik kettővel volt épp elfoglalva, észre se vette, hogy a harmadik megszökött tőle. Én akkorát kiáltottam, hogy a kis motoros lefagyott egy pillanatra, ekkor kapta fel a fejét az anyja. Meg se döbbent igazán. Én viszont igen, mert tekintetében nem volt köszönet, felháborodás annál inkább. Ki nem mondta, de tudtam, nagyon haragszik. Nem a gyerekére, hanem rám. Hogy mertem kiabálni? Tényleg… A bájos hang azt hiszem ebben az esetben nem lett volna célravezető.
Tanítóim sokfélék voltam életem során. Jók, kevésbé jók, de egyet biztosan tudok, formáltak, alakítottak, és általuk is lettem, aki vagyok. Nem voltak tökéletesek. Hogy lettek volna? Ám a maguk módján tették a dolgukat. Köszönettel tartozom nekik, ahogy annak a régi világnak is, amelyben még jobban figyeltek egymásra az emberek.
Kép forrása: Pinterest
