Ezen a napon, ami tizenöt éve egy keddi nap volt, úgy ébredtem, hogy üzenetem érkezett. Épp zuhanyoztam. Fél hétkor egy nyomorult pittyenés tudatta, hogy valami történt éjjel. De nem is éjjel, hanem hajnalban, amikor apám úgy döntött, átadja magát a Halálnak. Nincs ebben semmi drámai túlzás, mert ekkorra már öt hete nem evett. Levágott lábbal, mankóra támaszkodva nem kellett neki tovább az itteni világ.
Mindig kemény és elszánt ember volt, olyan, aki nem ismerte a pihenést, de a lazaságot sem. Az a fajta, akikből már alig maradt a 21. századra. Hogy volt-e valaha boldog, nem tudom, mert csak dolgozni láttam. Ha hazaért a földekről, otthon folytatta, vagy elaludt a kanapén, és nem beszélgetett soha velünk. Ebben a mai, gyerekközpontú világban nehéz elképzelni, hogy a felnőttek társadalmában a gyerek alig játszott szerepet. Persze gondoskodtak rólunk, megtettek mindent, hiszen tiszta, szép ruhában jártunk iskolába, nem éheztünk, és játszhattunk kedvünkre iskola után és munkára is ritkán fogtak. Csak a meghittséget és a gyengédséget nem ismerték. Ha valaki említette volna neki, bizonyára gyengeségnek gondolta volna.
Apám generációja úgy nőtt fel, hogy a munka és a becsület a legfontosabb egy tisztességes életben. Mindent, amit csinált úgy tette, hogy mások hibát ne találjanak benne. A földeket úgy szántotta, úgy aratott, ahogy a saját földjeit művelte, pedig voltak nála sokkal hanyagabbak, akiket megbecsültek. Hogy más mit mondott, hogyan bírálta, létfontosságú volt számára, mert az határozta meg a személyiségét, hogy mennyire tűnt megbízhatónak, felelősségteljesnek és persze terhelhetőnek.
Soha nem láttam lustálkodni, és ennek az volt az ára, hogy bennünket, gyerekeket is arra nevelt, vagy mondjam inkább, hogy elvárta tőlünk, hogy soha semmilyen körülmények között ne mondjuk ki, nem vagyunk képesek valamire. A mi családunkban nem számított, hogy ki nő, ki gyerek, gyenge vagy erős, ha dolgozni kellett, akkor ki kellett vennie a részét mindenkinek. A legfőbb mondása, amit sokszor emlegettem már, beleégett az agyamba: Olyan nincs, hogy nem bírod, olyan van, hogy nem akarod. Ezt milliószor hallottam, így eszembe se jutott nyafogni, mert nem volt értelme.
Ennek a makacsságnak, ennek az értelmetlen keményfejűségnek lett az áldozata apám, aki nem hitte el, hogy cukorbeteg. Amikor már elhitte, azt gondolta, az orvosnál is jobban tudja a gyógyszer adagolását. Mikor már nagy lett a baj, akkor se akarta belátni, hogy tévedett. Egyetlen dolog zúzta-törte a lelkét: már nem lesz képes ugyanazt ugyanolyan jól csinálni. És ha nem, akkor mi végre az élet? Akkor felesleges szívni Isten drága levegőjét.
Így eldöntötte, hogy nem fog enni. Amikor megtudtam, el se hittem, mert bár tudtam, hogy csökönyös, de úgy gondoltam, a teste majd nem hagyja magát. Ám az akarata mindent felülírt. Kibírta, megcsinálta, mi pedig néztük és hagytuk. Mást nem tehettünk, mert kórházba nem vihettük. Különösen én, akit megesketett, hogy nem teszem. Olyan ígéret súlyát rakta szívemre, amelynek terhével másfél évtizede küzdök. Egyszer az öt hét alatt azért meginogtam. Azt a tekintetet sose felejtem el. Olyan csalódottságot és fájdalmat még nem láttam addig, mint akkor, amikor mérgesen azt mondtam neki, hogy elég ebből a koplalásból, mentőt hívok. Nem kiabált, ahogy régen oly sokszor, nem mondta, hogy megígértem, csak nézett. És én nem hívtam mentőt.
Tizenöt éve kedden hajnalban elment. Nem voltam mellette. Nem láttam holtan, és ezt sose bánom. Még azokat a képeket is törölte az agyam, ahogy élete utolsó heteiben csonttá és bőrré fogyott. Nekem mindig az a nagyhangú, piros arcú és gyakran türelmetlen ember maradt, aki ha elfeledkezett magáról, tudott rám lágyan nézni. Az az ember, aki azt akarta, hogy eljussak Párizsba, ahová ő is, pedig ez egy kis faluban nem lehetett mindennapi dolog. Az az ember, aki bár sose mondta, hogy büszke rám, talán az volt, csak kimondani nem tudta.
Másfél évtized után is magam előtt látom az arcát, hallom a hangját, és még mindig gondolok arra, hogy mit szólna a dolgaimhoz. Hallom, ahogy megáll a traktorral a nagykapu előtt, és anyám szalad gyorsan kinyitni előtte, ő meg bepöfög, közben rákiabál a kutyára, mert ott ugrál körülötte. Közben a tavaszi ég alatt galambok búgnak, és lelkem még néha visszavágyik a gyerekkoromba, amely nem volt vidám és könnyű.
Fotó: Édesapám, Imre Sándor 20 évesen, kiskatonaként
