Trianon és a családom

Magyar vagyok mindenestül. Nem kiáltom világgá minden nap, nem harsogom bele senki arcába, pedig ha nem az lennék, nem én lennék. Csak ezen a nyelven tudok igazán írni és álmodni, mert másképp levegőtlenül léteznék egy üres szobába zárva. A Délvidéken születtem, de ott soha senki nem mondta így. Vajdaság volt a becsületes neve, így kopog a szívembe ma is az emlékezete.

A magyar történelemről középiskolás koromig nem is hallottam. Senki sebe, ha volt, nem sajgott hangosan. Egyedül öregapám mesélt néha, de csak félmondatokban. Elkezdte, mondta tompa tekintettel, aztán elhallgatott. Az emlékezés mozaikképeit nagyon sokára sikerült csak összeraknom. Tízéves volt, amikor kifordult a világ magából. Feldaraboltak egy országot olyanok, akiknek Magyarország nem mondott nemet. Az ország teste széjjelszakadt egy júniusi napon, és nem sokan gondoltak arra, hány ember lelke nyomorodik bele.

 
 

Nagyapám, aki hirtelen haragú, nagyszájú ember volt, sokszor emlegette a napot, amikor kiderült, már nem egy Anya gyermekei vagyunk, mert ez Anya valahol, amikor nem figyelt ránk, elveszített bennünket. Úgy, ahogy szeleburdi kislányok a fél fülbevalójukat. Aznap, amikor kiderült, hogy hirtelen máshová kerül a magyarság azon része, amely délen él, megkondultak a harangok. Ferkó bá, a harangozó egy órán át húzta, rángatta a kötelet. Amikor lejött a toronyból, egyenesen a kocsmába ment és ki sem jött onnan addig, amíg záróra nem lett. Akkor kivánszorgott az árokig, ami akkor száraz volt és mély és könnyedén belesett. Később azt mondta, le kellett feküdnie, mert azt a fájdalmat, amit akkor érzett, ébren nem lehetett kibírni.

Az egész falu feketébe öltözött. A zászlónkra fekete szalagot kötöttek. Gyász ült a szemekben és hatalmas pecsétet rakott a lelkekre.

Az emberek akkor még nem tudták, mit jelent kiszakadni az anyaország kebléből.

Nem sejtették, hogy ezt törést nem lehet megragasztani, visszaforrasztani és nincs az a cérna, amivel meg lehetne foltozni. Szerbia harapott egyet Magyarország testéből és ezzel soha nem gyógyuló sebet okozott.

Néhányan azonnal menni akartak. El a faluból, el a környékről, oda, ahol a magyar nyelv édes, ahol nem lesz majd mostohagyermeke senkinek. De álltak a házak, a temetőben nyíltak a rózsák, az utak pora oly ismerősen hívogatott mindenkit. A hiányos léckerítés mellett ismerős kutyák ugattak keservesen könyörögve, hogy maradjanak. A pékségből hajnalonként kiosonó kenyérillat még soha nem volt olyan marasztaló, mint azokban a hetekben.

Érett a búza meg az árpa, selymes kalászok biztatták maradásra a gazdákat. A korai meggy kacsingatva várta, hogy kosárba kerüljön.

Nagyapám testvére, a Julcsa mégis elment. Egy piszkos cetlin írta meg, hogy nincs maradása. Tizenhat éves volt és már nem hitt a csodákban. Anyja beleroppant, mert azt hitte, többé nem láthatja. Kedves lányával valóban nem találkozott húsz évig, akkor is alig ismerte meg, mert a sudár szőke hajadonból terebélyes asszonyság lett. Csak a haja maradt a régi, érett búzába hajló.

Sokan mondogatták, nem változik ott semmi, de tata, ahogy mi hívtuk később, elmondta, fenekestül felfordult a falu élete.

Mindenki gyanús lett, aki magyarul mert szólni vagy emlékezni. Hatalmas plakátokon hirdették az új urak, másvilág jön.

Trianon. Rettegett és gyűlölt lett a szó. Pedig csak falakat jelent. Egy helyet, egy palotát, ahol aláírták milliók sorsát, kiket ezután nem lehetett magyarnak hívni. Szitokszó lett a nemzet, aki ott ragadt és nem kötött batyut a hátára, hogy új hazát keressen, mert a régi elveszett. A régi-új haza idegen volt. Idegen, hiszen a gyökerek ott nem kapaszkodtak.

És ahol nincsenek gyökerek, ott nem nőnek hatalmasra a fák. 

Az idő azonban nem állt meg. Odaszületett édesanyám és édesapám, akiktől megtanultam, embernek lenni bárhol lehet.

Szerbiából Jugoszlávia lett. Büszke, mozaikokból erővel összeragasztott ország és a mi kis délvidéki magyarságunk hiába küzdött, lassan beolvadt a nagy tégelyben.

Magyarul beszélhettünk, írhattunk, olvashattunk is és a tévében Mazsola is magyarul nyafogott Manócskának. Aki kisebbségként nő fel, soha nem hiszi magáról, hogy hatalommal bír. Mi sem gondoltuk ezt. Egymás között őriztük a nyelvet, olvastuk Ady Endrét, Jókait, de ha többet akartunk, megértettük, hogy a nem választott hazánkban, mi nem sokat érünk.

A történelem pora lassan belepte a múltat és az iskolákban nem tanultunk István királyról, Szent Lászlóról és Rákócziról. Nem voltak hőseink, akik miatt összeszorult a szívünk.

Nagyon sokáig nem tudtam, hogy Belgrád nem más, mint Nándorfehérvár. Sétáltam a várfalak között egy 12 éves mérsékelt érdeklődésével és nem tudtam, hogy ott harcoltak Hunyadi seregei és állították meg a török hadat.

Trianon. Nemcsak falak. Egy ecset, amely törölni tudta a közös emlékeket. Úgy festett át mindent, hogy nem láthattunk a festék mögé. Átrajzolt több emberöltőnyi szenvedést, hazátlanságot.

Száz év. Már nem élek a régmúltban. Nem élnek a szüleim, nagyszüleim, én meg idejöttem élni, dolgozni, szeretni. Magyarország az én hazám Trianonnal vagy anélkül.

Borítókép forrás: Internet

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here