„Holnap megpróbálom felhívni Misit, vagy elmegyek hozzá, és kiderítem, hol tart most… mert biztosan ő is agyal folyamatosan… Jelentkezem, rendben? „
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Köszönöm, mást nem kérek. Kártyával fizetnék – Noémi szorgalmasan dobálta be a cuccokat a textil szatyorba, a palackos narancslevet meg a másik kezében szorongatta, mert az már nem fért bele a szütyőbe. Pedig csak a legszükségesebbeket vette meg, amiből, gondolta, Misi már kifogyott az elmúlt napok remetesége alatt.
Aztán a busztól a házig sétálva annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy el is feledkezett az egyre jobban zsibbadó karjairól. Misi lakásának ajtaja elé érve azonban jól esett megszabadulni a tehertől. Elgémberedett ujjakkal kopogott be az ajtón. Válasz azonban nem érkezett. Ő pedig ütögette egyre elszántabban a bordó falapot, amely elválasztotta őt a férfitól, de végül csak a szomszéd néni jött elő a szemközti lakásból.
– Elment a fiatalember. Egy kis táskával, tegnap délután. Többet sajnos nem tudok mondani, mert ezt is csak véletlenül láttam. Nem szoktam kukkolni, tudja, nem érek én arra rá! – magyarázkodott a lógó testét műanyag otthonkában rejtegető öregasszony.
– Köszönöm – szólt Noémi, de máris tárcsázott: először Misit, hogy hátha végre be van kapcsolva, de mivel kisípolt, ezért Mihály bácsit csörgette meg. Az öreg azonnal felkapta, mint aki egész nap a telefon mellett ül. Valószínűleg így is volt.
– Értem. Szerintem akkor Horányban van. A nyaralónkban – magyarázta Mihály.
– Haha, hát hol máshol lenne nyaralója egy Aranyember rajongó Mihálynak, mint a Duna szigetén, ugye? – szakadt ki Noémiből a nevetés, ebben az egyáltalán nem derűs helyzetben.
– Igen, de furcsa módon már egy ideje oda jártunk pihenni, mire leesett ez a véletlen összefüggés – elevenítette fel a múltat Mihály. – Bár, azt mondják, véletlenek nincsenek… Nos, mi legyen? Kimenjünk? – folytatta az öreg.
Noémi lefagyott. Persze, rettegett attól, hogy Misi hülyeséget csinál, ezért legszívesebben szárnyakat növesztett volna, úgy repül ki Horányba azonnal… de attól is tartott, hogy ő egy pasi után menjen, és ott tegye magát nevetségessé. Az aggodalom azonban győzedelmeskedett, így felajánlotta Mihálynak, hogy taxival felveszi, és együtt mennek Dunakeszire. A telefonján csekkolta a komp menetrendjét, és nekiveselkedett, hogy a nehéz szatyrot meg a palackot lehurcolja a taxiig.
Mire feleszmélt, már a folyó közepén jártak, és a szél cibálta barna fürtjeit. A szíve egyre hevesebben kalapált. Próbálta megnyugtatni magát, hogy ebben az egészben semmi rossz nincs: ha mégsem jönnek össze, akkor csak az van, hogy segít édesanyja egykori szerelmének és a fiának békét kötni. Nincs senkije ezen a világon, így meg egy kicsit olyan, mintha ez a két Mihály lenne az ő családja.
Horányba érkezni egy átlagos hétköznap olyan volt, mintha a belvárosból a Marsra lőtték volna ki őket. A madarak kórusa, a nyiladozó virágok látványa, a harapni való levegő és a néhol fel-felzúgó fűnyíró zaja teljesen áthangolta a két aggódó ember szívét.
– Az a zöld kerítéses házikó lesz az – szuszogta az öreg.
Noémi szíve kihagyott egy pillanatra. Mi van, ha a férfi mégis valami rossz dolgot tett… nem hagyhatja, hogy az öreg valami tragikus dolgot lásson!
– Innen egyedül megyek tovább, ha megengedi. Ha mégsincs itt, vagy, ha kipuhatolom, hogy akar-e Mihály bácsival találkozni, akkor megcsörgetem, rendben? – szólt az öreghez Noémi, bár inkább kijelentett, mint kérdezett. Ki is lépett a férfi mellől, meg sem állva a zöld kiskapuig. Meglepetésére nyitva volt, és hatalmasat nyikorgott. Hát, észrevétlenül már nem tud belépni, az biztos… Úgy ment hátra, mintha ismerte volna a járást.
A Duna felé néző terasz közepén Misi állt, kérdő tekintettel, kezében egy zománcbögrényi gőzölgő teával.
– Májusban szoktunk kijönni, akkor már nincs ilyen hideg a házikóban. Sejtem, ki mondta meg, hol találsz– mondta halkan Misi.
– Nagyon szeret téged, tudod? – kérdezte a nő, egyre közeledve hozzá.
– Tudom. Sokat agyaltam az elmúlt napokban. Azon is, amit te mondtál. Hogy neked nincs senkid. Meg, amikor volt apád, akkor is csak bántott titeket. Csak rosszat kaptál tőle. Én viszont csak szeretetet kaptam apától. Meg tudást és hivatást. Utazásokat és kalandokat. Ezek mellett valóban eltörpül az, hogy nem ő nemzett. A hazugság meg…? Mindenki hazudik valamiben, nem igaz? – mondta Misi, bár inkább magának, mint Noéminek.
– Nem hazudott, vagyis, azért nem mondta el az igazságot, hogy védjen, téged is, magát is, meg a kapcsolatotokat is… Na, ömmm… Hoztunk neked ezt-azt, hogy legyen mit enned. Ugyanis együtt jöttünk… Szeretnéd látni? – tért a lényegre a nő.
– Igen – szólt Misi lágyan.
– Felhívom – válaszolta megrendülten Noémi, aztán kikotorta a zsebéből a telefonját.
Pár perc múlva nyikordult a kiskapu, de mire az öreg a hátsó teraszra ért, már folytak a könnyei. Misi még nyelt egyet, de amikor hirtelen, szorosan átfogta karjaival az öreget, kiszakadt belőle a zokogás.
Noémi hátralépett, és elérzékenyülve nézte a premiert: a két férfi életének legfontosabb jelenetét. Sosem látott még ilyen szépet. Hosszú percekig álltak így, hárman, a Duna és a hatalmas fák csodás díszletében. Amikor enyhült az ölelés, mintha egyszerre vették volna észre a nőt, mindketten felé léptek, és bevonták a szeretetkörbe. Erre persze Noémi könnyei is megeredtek… Nem hitte volna, hogy anyja temetése után ilyen hamar folynak majd örömkönnyek a szeméből.
Miután Misi mindenkinek készített egy finom teát, tettek egy nagy sétát Noémi kedvéért, aki még sosem járt ezen a hangulatos kis helyen. Aztán visszakompoztak Keszire, estére pedig mindhárman hazaértek saját kis kuckójukba. A sok-sok élmény és érzelem miatt még sokáig egyiküknek sem jött álom a szemükre, de tudták, hogy mától valami egészen új és különleges módon folytatódik az életük. Igazságban, és szeretetben.
fotó: Pinterest
